Hogy mi a jó

Jó ideje már, hogy allergiás vagyok a szelektív toleranciára, csak elég későn tudtam megfogalmazni magamnak ezt az érzést, illetve rátalálni e szakkifejezésre. Még a gyomrom is összerándul, ha azt tapasztalom, hogy valaki egy bizonyos, hátrányos megkülönböztetéssel küzdő embercsoportért harcol, s közben másokat ő maga ítél el, a saját normái mentén. Értem én, hogy sokakat bosszant, felháborít, elkeserít, őrületbe kerget a konzervatív heteroszexuális cisznemű fehér férfi-uralta társadalmi elvárásmalom, és a rengeteg bántalmat egy idő után már nagyon nehéz nem gyűlöletbe fojtani. Mégsem szabad elfelejteni, hogy a megbélyegző megbélyegzése sem vezet jóra - állandóan küzdeni a korlátolt nézetekkel, csak ez lehet a megoldás. A megelőzésre, a meggyőzésre tett kísérletek jelentik a fejlődést, bár roppant nehéz és emberőrlő a nem történik soha semmi fejlődés-látszata. 

Akkor döbbentem meg először a saját gyarlóságomon (akkor annak gondoltam), mikor középiskolásként zavarni kezdett, ahogy egyre több olyan szervezet, alapítvány, politikai csoportosulás stb. született, mely a hátrányos helyzetű emberek segítését tűzte ki céljául. Beláttam, hogy fontos babakocsis helyet hagyni a busz ajtajai mellett, vagy jelnyelvvel közvetíteni egy-egy tévéműsort, mégis álszentnek éreztem sok ilyen harcot. Időbe telt megfogalmazni, pontosan mi is keltett bennem rossz érzést, (miközben halkan persze végig drukkoltam a civil erők győzelmének): hiányoltam azt a törekvést, ami csak úgy magáért az átlagemberért áll ki. Úgy éreztem, ha általában az egymás felé fordulásért, a felebaráti szeretetért kampányolnának, dolgoznának, csatáznának őszintén, akkor már magától értetődő lenne, hogy a társadalom számkivetettjei is a megfelelő odafigyelést és törődést kapják. Azt tapasztaltam, hogy szeretetlen emberek hirdetik a szeretetet, túl sok volt a bor, kevés a víz. (Borzasztó leírni, de volt olyan is, hogy gyanakvón, rosszat feltételezve méricskéltem a jóért küzdő egyéneket, olyan mély volt bennem a kiábrándultság a humanizmus eszméjét messze elkerülők, önmagukról teljesen téves képet alkotók miatt.) Nem tudtam megelégedni az egy jó ügyért való harccal, mindenkitől azt vártam, az embert szeresse, az embert akarja jóvá tenni, általában az összeset, mert ha valaki mindenkit szeret, akkor olyan bölcsen, elfogadással, előrelátással és empátiával törődik embertársaival, hogy magától valósul meg az akadálymentes közlekedés, a zökkenőmentes integráció vagy a rasszizmus nélküli élet. Fiatal és tapasztalatlan módon megfeledkeztem e szervezetek olyan fontos funkcióiról és eredményeiről, mint a figyelemfelhívás hatékonysága, a látókör tágítása, és korlátoltságomban eszembe sem jutott a fordított irányú mechanizmus lehetősége: amikor egy kis csoport tagjai iránt végzett kemény munka és szeretetképzés alakít úgy át valakit, hogy aztán a nagy egésznek, az emberiségnek tud sokkal nagyobb szeretettel, tisztelettel adózni. 

Nagy sóhaj, megkönnyebbülés, mert nem arról van szó, hogy rossz ember lennék, aki egy vállrándítással átlép sokak szenvedése felett, hanem érzékenyen érint, ha valaki szelektál, és kifordítja, helytelenül használja a tolerancia szót. Nagyon nehéz meghúzni a határt a jó és a rossz között, a társadalmi normák által kialakított erkölcs irányadó lehet, de sokszor csalóka, a lelkiismeret fogalma meg egy olyan bonyolult teológiai és filozófiai gondolatkör, hogy már nem is merek saját véleményt alkotni vele kapcsolatban. Hogy mi a jó, arra csak egyféle választ fogadok el: ami szeretetből fakad, s még így is rengeteg a kérdőjel. Milyen az igazi szeretet? Kinek az érdekét kell néznem, ha szeretettel akarok cselekedni: egy bizonyos egyénét vagy a társadalomét? Bűn-e valami, ha az elkövető nem gondolja annak? Meddig engedhetem (a szeretetteljes elfogadásra hivatkozva), hogy egy szeretetlen egyén folytassa tevékenységét? Vannak-e egyetemes szeretettörvények, vagy rugalmas, szituációk adta szeretetalkotást képzeljek el? Ha már döntöttem a jézusi tanítás mellett, hogyan használjam azt helyesen? 

Röviden írtam már az intoleráns toleranciától való viszolygásomról egy régebbi bejegyzésben. Jó érzés látni, hogy én is változom, hogy a középiskolás önmagamhoz képest kevésbé vagyok intoleráns, és jobban látom az egyéni igazságok törékenységét. Biztos vagyok benne, hogy ez a helyes út.