Bár sajnáltam őt, és egyébként nagyon rendesnek, megbízhatónak tartottam, nem értettem, miről beszél. Teljesen természetes és jogos reakciónak éreztem az apja fellobbanását, és magamban rá is bólintottam: igenis törődés, hogy következetességgel kezeli a nagylánya esti hazameneteleit. Mekkorát változtam azóta! Sok minden kellett ehhez a változáshoz: olvasásélmények, árnyaltabb gondolkodás a társadalomban dívó nemi és szülői szerepekről, annak megtapasztalása, hogy a baráti körömben egyre több fiúból válik apa és mindegyikük másfajta törődést képvisel, meg persze a saját gyerekünk megszületése (és az ezernyi hiba, amit elkövetünk a nevelése során.) Mert a következetességre, arra fel lehet készülni, de a gyerekkel való foglalkozás fárasztó voltára, az iszonyatos erejű energiavámpír játéktevékenységekre, a folyamatosan jelen lévő, megkötő felelősségérzetre nem.
Mikor már gömbölyödött a hasam, készen álltunk a nevelési tervünkkel. Boldog, sokatmondó egymásramosolyokkal szövetkeztünk a férjemmel: nagy nyugalom volt a tudat, hogy ugyanúgy gondolkozunk a gyereknevelésről. Hogy szeretni kell, az teljesen nyilvánvaló volt, ilyen apróságok tárgyalásán nem is vesződtünk, de hogy következetesnek kell lenni, azt a témát százszor átjártuk, átbeszéltük, tudtuk, milyen hibába nem akarunk beleesni, hogy nem akarunk túltiltó szülők lenni, de kismajmot sem szeretnénk nevelni a gyerekből. A szabályok lefektetése remekül megy nekünk, azóta is egyetértünk a szabad-nemszabad felosztás rituáléjában, s tényleg nagyon ritka, ha valamiről másképp gondolkodunk ezzel kapcsolatban. Nem rossz dolog ez, de hogy gyereket vállaltunk, nem ez lett a legnagyobb gondunk és feladatunk. Szigorúnak lenni talán nem olyan nehéz (főleg a férjemnek, én engedékenyebb vagyok.) A nap bármelyik pillanatában ébernek maradni, észrevenni, ha a kicsi jól viselkedik, a jó pillanatokban elkapni a figyelmét, apait-anyait beleadni a vérszívó repülő lovas játékba, az a legnehezebb. Naná, hiszen az a legfontosabb.
Tegnap este egy heveny beszélgetésben azt fogalmaztuk meg a férjemmel, nem elég a rosszaságot kezelni. A gyereknevelés nem csak a szabályok gyártásából, a következetesség és szerető szigor merev rendszeréből áll. Bár ez is rém fárasztó, ennél még nagyobb kényelmetlenség a játék maga, akkor kell csak igazán leküzdeni önmagunkat, mikor a délutáni jóleső kávézás közben megjelenik a kis barnaszemű, kezében tizenöt apró gumilabdával, és kéri, játsszunk vele. Ha ezekben a gyomorszorító pillanatokban képesek vagyunk leküzdeni a saját kényeleméhségünket, s nem csak én, hanem - igenis! - az apa is, akkor jogosnak hat majd minden későbbi követelésünk, és nem fog lakkszagú előadótermekben a szeretetlen szüleiről dohogni a barátnőinek. Most értettem meg az egyetemen elhangzott sérelmet, és magamban megkövetem a barátnőmet, szóról szóra átérzem, amit mondott és mélyen egyetértek vele: nem lehet elfogadni a korlátozást attól az embertől, aki nem volt képes másfajta (önfeladó) energiát belefektetni a szocializációnkba, az általános jóérzésünk előmozdításába.
Az apai szerep egyre bővül, szerencsére. Az otthonlét nem torkollhat semmittevésbe. Hogy az apa pénzt keres, ellátja a családját és a munkában elfárad, ezeket az indokokat már nem szabad elfogadnunk. A hagyományos szerepet, miszerint csupán azzal az egy tevékenységsorával, hogy ledolgoz nyolc órát valahol, jogot formál a délutáni pihenőre és a család tagjaira kiterjedő mini-önkényuralomra, le kell vetnie. Ha megvan benne a jóérzés (tudom, sokszor ez hiányzik, és akkor fuccs az egésznek), és őt szerető gyerekeket akar nevelni, akkor törődnie kell a lurkókkal, időt és energiát kell fektetni a közös percekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése