A sajátom így szólt (az egyik bejegyzésemet bővítettem ki, ezért lehet egy-egy mondat ismerős a szemfüleseknek):
„Hagyd csak, majd én megcsinálom!” - így szólt a gyerekkorunkat átszövő, meleg anyai felajánlás, mindig, minden helyzetben. Nem éreztük, hogy bármi hátrányunk származhatna a dologból, természetes volt, hogy magától ott termett a nagyszünetben az emeletes szendvics a gondosan körbeszalvétázott uzsonnás dobozból. A ruhák és az edények tisztán és illatosan sorakoztak a szekrényben, az ebéd mindig készen várt, a postánk meg feladva, az időpontjaink egyeztetve, hajfonatunkban a varkocsok katonás rendben - nekünk sosem volt gondunk ezekre. Valahogy így esett, hogy végül ott álltam ifjú feleségként a messzireköltözés kapujában, hasamban egy mozgékony kisbabával, körülöttem meg félelemben ázó barátokkal és családtagokkal, akik elképzelni sem tudták, vajon hogy fogom megoldani a rám váró feladatot.
Tényleg nehéz volt, nem tudtam főzni, lépésről lépésre kellett megtanulnom a házimunkák sorát, a leveszöldségek nevét, az ágyneműhúzás fortélyait, közben megszületett zsivány lánykánk, a maga függőségeivel (az igény szerinti szoptatás nálunk napi egyet jelentett, de azt szünet nélkül, nagyjából tíz órán keresztül.) Hogy mégis képes lettem a semmiből szép otthont varázsolni, a szobákat megtölteni a finom tyúkhúsleves illatával, a gyerekből érdeklődő, a férjből meg büszke embert csinálni, annak köszönhető, hogy belém égett az anyai példa. Hamarosan én is a hagyd csak-típusú anya lettem, megfelelve minden beépített elvárásnak, éjfélig tűzben égve, családjáért megalkuvó mártírként. Nem volt egy darab morzsa sem a konyhapadlón, egyetlen megítélhető momentum sem az életemben, csak én voltam, egy valódi pin up háziasszony, egy – először sokkoló, majd mámorító – felismeréssel, ez így nem elég nekem. Önmagam feladása volt közös életünk első éve, állandó takarításhegyek, precízen megformált mondatok a hazaküldött e-mailekben, megfelelési mókuskerék, ráadásul úgy, hogy nem mások kényszerítettek ebbe a helyzetbe – ezt magamnak köszönhettem.
Nem tudom, pontosan hogyan született meg bennem a változás, talán egy-egy délutánnal, amikor a férjem elment sétálni a kicsivel, s rám szakadt a tökéletesre rendezett lakás, meg a gondolataim. Hiába találtam vissza régi hobbimhoz, az olvasáshoz, hiába leptem meg magam egy újabb szenvedéllyel, amolyan kreatív anyukaként, végig azt éreztem, ezeket a napokat nem én rendezem, hanem a kényelem és az elvárás. Újabb célokat kellett megneveznem, elkezdtem nyelvet tanulni, tornázni, kedves közösségekbe csöppentünk hirtelen, s ezek mind a magamra találásban támogató dolgok voltak, de még mindig másoknak akartam megfelelni. Nem hibáztatom magam, hiszen annyian megjegyezték, milyen sokra vihetném, s így minden egyes német szó bemagolása, minden egyes hasizomgyakorlat, minden egyes sikerélmény a gyereknevelésben a többieknek szólt, nekik akartam bizonyítani. Aztán valahogy mégiscsak megjött a felismerés, hogyan lehetnék őszintén boldog. Magamban hordozva az anyai örökséget, de a bensőmre figyelve, saját intuícióimat követve végre meg tudtam fogalmazni: nekem az a legfontosabb, ha másoknak segíthetek, akár önkéntes munkával, akár anyagi segítséggel, akár csak odafigyeléssel, szeretetadással. Akkor érzem értékesnek, fontosnak az életemet, s benne magamat, ha mások javára lehetek, és számomra az a legszebb ajándék, ha az adás fonákjaként végül én kapok, én gazdagodom, magam számára is első helyre kerülök. Különös, transzcendens dolog, hogy az odaadásban én végül képes voltam így megerősödni, és boldogan el tudtam engedni azokat a dolgokat, melyekkel addig a lelkiismeretemet nyugtatgattam. Új rendszer irányította az életemet, lehetőségeket kerestem a jótékonyságra, blogot kezdtem írni az elhatározásaimról, a született feleség-üzemmódot felváltotta egy önmagában és céljai helyességében bízó nő tudatos magatartása, s bár így is másokat fontos helyre emelve, az emberséget első számú értéknek tartva élem napjaimat, mégis én lettem magamnak az első. Megtanultam úgy szeretni önmagamat, hogy a felebarátaim is gyönyörűvé, nagyon szerethetővé váltak a gondolataimban, és ennél nagyobb boldogságot, elégedettséget elképzelni sem tudok.
Emlékszem, az iskolában tanították, nyelvészek egy csoportja megfigyelte, hogy a vizsgált nyelvek összességében létezik az a metafora, miszerint "az élet utazás". Erre gondolunk, mikor azt mondjuk valakire, nagy utat tett meg idáig, vagy révbe ért. És ez olyan szép. Utazásként tekinteni az életre, az egyik legemberibb önértelmezésünk, s jól megfér benne sok filozófiai irány. Hogy hogyan változunk, attól függ, hogyan zajlik a mi kis utazásunk, hogy hova születünk, hogy kikkel találkozunk, hogy mit olvasunk, hogy épp milyen szó üti meg a fülünket egy séta alkalmával. Olyan sok minden hat ránk a nagyjából hatvanévnyi zötykölődés során, olyan megható ez a színes kevercs, hogy azt gondolom, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az a változásra való képtelenség. Felelőtlenség nemet mondani a bennünk születő új gondolatokra, s nagyon nagy hiba, ha magunkról megfeledkezünk ezen az érdekes, izgalmas utazáson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése