2014. május 12., hétfő

Eurovízió

Leírom én is, mit gondolok az egészről.

Olyan régi dolog ez már. Hogy mindenféle szintek vannak, hogy az egyéni igazságok keresztbe-kasul átszövögetik  egymást, itt-ott találkoznak, sok helyen eltávolodnak, de egy valamiben mindig megegyeznek: hangoztatásuk során megmutatkoznak a faszacsávók, a megmondók, a szelídek, a békések, a bölcsek. Sok igazság-platform van Conchita Wurst győzelmi topikjával kapcsolatban is. Tömegek számára hozta el a megerősítést a meggyőződésben. Aki meglátja benne a transzszexuálisok elfogadásáért vívott küzdelmet, ezért fogja éltetni és támogatni. Akit megerősít a szokatlantól való félelmében (undorában), még hangosabban hirdetheti ezután a "tenni kell ellene"-teóriát. Aki a marketingfogás hatalmát tapasztalja meg az esetben, közgazdasági érveket fog felsorakoztatni az eset tanulságanalízise során. Lesz, aki a transzvesztiták védelmében fog szót emelni Conchita Wurst ellen, lesz, aki a családokéban. Támadni és isteníteni fogják ezer oldalról, és mivel gondolkodásra és döntéshozásra kényszerít embereket, az ügy megkapja majd a polgárpukkasztás presztízzsel bíró címkéjét is.

Az én igazságom tartózkodó, valahol szimpatizáló, valahol óvatos, valahol felháborodott. A Puzsér Róbert által találóan megírt kritika bizonyos szempontból összecseng a gondolataimmal, nekem is az volt az első gondolatom, hogy ez az ember hamis képet fest egy fájdalmas emberi identitásharcról. Amit Dana International esetében őszinte csatának éreztem, itt egy színjátéknak rémlik, de nem feltétlenül az előadó részéről. Lehet, hogy naivan, de úgy hiszem, Conchita Wurst talán tényleg hisz abban, hogy millióknak fog jó példát mutatni. Próbálom remélni, talán így lesz. Bár a szakállas nő-identitás bizarr, és létjogosultságát tekintve kérdőjeles (máshogy írom: nem tudom, őszinte-e), arról legalább egyértelműen nyilatkozik, milyen fontos az önelfogadás, a kiállás önmagunkért. Én nem tartom az ő háborúját igen fontosnak és tanulságosnak, inkább figyelemelterelésnek, erős reklámfogásnak, szétzúzott és/vagy tenni akaró lelkek kihasználásának. Még egyszer hangsúlyozom: semmiképpen sem gondolom őt fontos témának, inkább csak eszköznek, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválról írhassak. 

Mert van itt egy kevésbé emlegetett, nagyobb probléma: az álszentség. Az összefogó Európa álságos, nem létező fogalom. Különböző nemzetek, különböző problémákkal, történelemmel, sebekkel, kultúrával, nyelvvel - egymásra fújó gazdagok és szegények, fensőbbséges francia és német sörözések a kocsmákban, a görögök meg az ukránok most aztán többé már ne a mi kontónkra igyanak, nevetnek. Látom, hallom, érzékelem én a közvéleményt. Mégis évről évre megrendezik  ezt a versenyt, ahol az átlagemberek egymás mellett, békében lobogtatva a zászlókat véleményt formálnak, méltatják a szláv melleket, az ukrán énekesnő dalát együttérzőn felpontozzák, az orosz ikreket meg jól kifütyülik (pedig az ő popszámuk sem volt rosszabb, mint bármelyik győztes dal akár). Megkapjuk a "hallatjuk a hangunkat" kielégítő érzését, a motivációs topikokat (mindenféle szakállakról és - a franciák jóvoltából - bajszokról), toleranciáról, előítéletmentességről. Közben megállíthatatlanul fokozódik az EU feszültsége Oroszországgal, és nem könnyű eldönteni, melyik hatalom sátánibb. Conchita Wurst főnixmadara eltörpülni látszik e probléma mellett, de legalább van min rágódnunk, van miért lelkesedni, felháborodni, coming outolni, apátiába, reményvesztettségbe süllyedni. 

Ha kérdeznek a dalfesztiválról, ezért mindig csak annyit mondok, nagyon szerettem a magyar versenyző előadását, meg bírtam még a finnekét is (helyes fiatal fiúk gitárral, ide hozzám mind), és nem meglepő az osztrák versenyző győzelme sem, a Rise Like a Phoenix pont olyan hatásvadász dal, ami egy ilyen versenyen tökéletesen tud működni. Beszéltük is előre a férjemmel, mi, a mindentudó faszacsávók, hogy vagy a szakállas nő nyer, vagy a szolidaritás pajzsára emelt ukrán lány.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése