Néha előfordult már, hogy megloptak. Például harmadikos koromban, apámtól hetente kaptam az új, csodásabbnál csodásabb, fenekén újratölthetős ceruzákat, de olyan kis béna voltam, hogy rendszeresen az iskolapadban felejtettem a tolltartómat, és mindig, mikor az ebéd után ráeszméltem a hiányára, és rohantam fel az emeletre visszaszerezni a kincseimet, már csak a kibelezett, az új ceruzáktól gondosan megfosztott zippzáros vacakot találtam, a napközisek gondoskodtak róla. Hogy fájt ez nekem! Húszperces volt a hazaút busszal, könnyek folytak az arcomon a csuklóban kapaszkodva, a kanyarokban irányt váltva. Otthon persze egy szót sem szóltam a dologról, nem félelem, inkább a sajnálat és a szégyen miatt.
Sok évvel később, amikor betörtek hozzánk, nem az volt a legnagyobb fájdalmam, hogy elvitték a mosógépet vagy a mikrót, jobban sokkolt a tény, hogy berontottak a privát szféránkba, egy idegen kéz matatott a személyes tárgyaim közt az összes fiókomban, idegen szemek vizslatták a képeket a falon, és idegen emberek érezték úgy, hogy sáros cipővel keresztülsétálhatnak az ágyamon. Érdekes, hogy ezt váltotta ki belőlem a betörés, kultúrhiszti ez, a civilizáció adta viszonyulás.
Volt még egy eset, mikor ez a viszonyulás meglepett, persze csak magamban. Egy nagyobb baráti társasággal strandolni voltunk, és amíg fürödtünk, ellopták egyikünk edzőcipőjét. A fiúk azonnal kergetni kezdték a feltételezett tolvajokat (vidéki szabadstrand, biciklik, 90-es évek, én így szeretlek), és végül meg is lett a cipő. Addigra már a meglopott fiú szülei is megérkeztek, állt a bál. Az anyuka, akiről tudtuk, hogy templomba járó, gyakorló keresztény, megkérdezte a tolvajt, szeretne-e ő is ilyen cipőt, mert akkor vesz neki. Erre a fia fennhangon tiltakozni kezdett, dehogyis vesznek ők bármit is egy szemét, aljas brigantinak. Érteni véltem mindkét reakciót. Épp olyan nyugalommal tudtam szemlélni a megbocsátó, szeretetteljes viszonyulást, mint a megbántott, felháborodott énkitörést, és éreztem, pont így reagálnék én is, egyszerre mindkét módon, váltogatva az énállapotokat, hagyva, hogy érvényesüljön a kisördög, meg az a mindig jámbor angyal is bennem.
A mostani eset váltotta ki belőlem a legnagyobb szomorúságot. Mert nagy terveim voltak a postán érkező csomagommal, ajándékokat rendeltem a barátaimnak, a kislányomnak, magamnak. A férjemmel együtt adtuk le a rendelést, csupa nevetés volt már maga az átutalási aktus is, először csináltam paypal-es számlát. Aztán számolgattam a napokat, ma kell megjönnie (gondoltam ezt tegnap), alig vártam a színes kis apróságok kézbevételét, egész nap lelkesen tekingettem az ablak felé, még mindig nem volt ott a sárga autó, még mindig nem, de aztán majdnem két óra volt már, indulni kellett az oviba, hazafelé meg megszállta a fejemet valami kósza ötlet, hogy a gyönyörű napsütéses, nyárfaszöszös levegőben a városszéli kis játszótérre menni lenne jó. Így történt, hogy a szomszédnéni lengyel ápolónője vette át a csomagot (Valentina épp szabadságon van), aki az átvétel után az ajtóban felejtette a dobozt, ami aztán rejtélyes körülmények között eltűnt. Senki nem tud róla semmit a szomszédok közül, valószínű, hogy egy járókelő meglátta a bejárat előtt árválkodó csomagot, és úgy döntött, magával viszi. Frau Joana pedig (ő a lengyel ápolónő) még aludni sem tudott éjszaka, annyira bánja vétkét. Kisírt szemekkel jött hozzánk reggel gyónni: "az ő hibája, hogy eltűnt a dobozunk, az udvaron felejtette, aztán meg eltűnt."
Úgy szeretem a férjemet, aki higgadt és rendes tudott maradni. Mondta Joanának, hogy nyugodjon meg, megpróbál megegyezni a csomagküldő szolgálattal, hiszen mi nem is írtuk a megrendelésre, hogy ha nem vagyunk otthon, átadhatják a dobozt a szomszédnak is. Engem is nyugtatott, nem a világ az a néhány cucc, és hát tényleg nem az, csak annyira rákészültem már a kis faházakra meg vintage nyomdákra (szánalmas vagyok), hogy együtt dolgozunk majd a gyerekkel a színes kis ajándékokon, hogy nehezen tudtam uralkodni a csalódottságomon.
Mára azért jobb lett, sokkal. Hajmosás előtt a falnak támaszkodtam az előszobában, és becsuktam a szemem. Eldöntöttem, hogy megbocsátok, leteszek egy terhet, elfelejtek egy szomorúságot. Pár percnyi némaság, megkönnyebbülés, és mikor kinyitottam a szemem, a hálószoba ajtaja résnyire nyílt a huzattól, a szemközti falon meg ott vigyorgott rám a két barnaszeműm portréja, és őszinte örömmel voltam képes leszarni azt a pár lyukasztót, meg miegyebet, ami a dobozzal együtt tovaszállt. Közben eszembe jutott az is, szegény Joana, majd én is szólok neki, hogy ne egye magát, volt már ennél nagyobb veszteség is az életünkben.
Nagy szabadság kimondani, bármit lopnak is el tőlem, túlélem. Az embereimet, a napjaimat színesítő szavaikkal, nem tudják felkapni és elvinni, és ez az igazi hakuna matata. (A bejegyzést becímkézhetném giccsfaktornak, de tekintve, hogy mélységesen őszinte, nem teszek így.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése