Anyák napján
Szeretem L. Ritók Nóra őszinte, egyszerű stílusát, az írásai mindig bölcsességről és nagyfokú tapasztaltságról árulkodnak. A szövegei valósággal megtámogatott, értékes anyagok, tanulni tudok tőle és példaértékűnek tartom a viszonyulását, a lényegrefigyelését és a megélt értékrendjét is. Mindig újra felborítja az egyensúlyom, mindig újra figyelmeztet, mennyi visszásság építi a világunkat, és elfogadásra nevel. Egyszerre válok a blogjától alázatosabbá és (emiatt) büszkébbé, és jól esik ez az ambivalencia.
Nem hagyja abba a munkáját, töretlenül küzd a szerencsétlen sorsú gyerekekért, miközben mindig reális marad, le meri írni, ha valahol már semmi sem segít. Olyan önkéntes munkát végez ő, ahol sokszor kell elengednie a megszelídített kis rókái kezét, és hányszor leírta már, hogyan kellett végignézni a megszeretett gyerekek lecsúszását.
Anyák napi bejegyzésében pedig azokról az anyákról ír, akik akaratuk ellenére vagy a tudatos felelősségvállalás irányelve nélkül szültek gyerek(ek)et. Akik szocializációjuk, a szüleiktől eltanult minták alapján bánnak csecsemőjükkel, így vagy úgy, leginkább sehogyan. Akik maguk is elhanyagolt, bűnözés árnyékában cseperedő kisdedek voltak, akiknek nincs más választása, mint saját maguk prostituálása. Akik sokszor erőszakos apákkal küzdöttek, akiknek az életében rendszeres volt a megaláztatás, a mellőzöttség vagy a szexuális abúzus. Akik nem tudták megtanulni, milyen a jó anya, mert nem rendelkeztek ilyennel, s még a környezetükben sem igen fordult elő olyan szülő, akire példaként tekinthettek volna.
A társadalom meg igen szigorú: összevonja szemöldökét, fensőbbségesen sóhajt, s csóválja a fejét, ejnye-bejnye, hát borzasztó, ahogy ez a nő a gyerekével bánik...
A kishúgom és a barátnője mesélték húsvétkor, egyik ismerősük mennyire elhanyagolja a babáját. Azt is említették, az anyuka rossz körülmények közül származik, a szülei hamar meghaltak. Örültem, hogy a testvérem ezt külön hangsúlyozta, mert ez mutatja számomra, ahogy árnyalódik, érik, elfogadóbbá, meg nem ítélőbbé válik. De az anyukát szidni, felháborodni az amúgy felháborító viselkedésén nem elég: ha engedi, segíteni kell, a rendelkezésre álló eszközökkel, finom felajánlásokkal, főleg a kisbaba érdekében. Én azt javasoltam, amikor csak tudnak, segítsenek ezen a szerencsétlen sorsú családon, egy-egy órára vállalják el a kisbabát, és ha elég bátorságot, energiát éreznek, kérjenek segítséget a helyi családsegítő központ dolgozóitól is. Tanárként én is így tettem, kétszer is: a szociális munkások lelkesek, felkészültek voltak, rendszeresen kijártak a problémával küzdő családokhoz, amit tudtak, megtettek a bajba jutott gyerekek védelmében. L. Ritók Nóra erről is ír. Sokszor hiábavaló a küzdelem, de ha egyszer, egyetlen pillanat végül úgy alakítja a fejlődő személyiség egyszeri döntését, hogy az kifelé vezeti szorult helyzetéből, akkor már megéri az erőfeszítés.
Anyák napján hálás vagyok, nekem nagyon jó anya jutott, és én is az tudok lenni a gyerekemnek. Közben ma mégis a nemanya anyákon jár az eszem, azt szeretném, hogy róluk máshogy gondolkodjam, hogy a velük kapcsolatban felmerülő beszélgetésekben ne a támadó oldalra álljak. Attól egy gyereknek sem lesz jobb, ha peckesen felütöm az orrom, és tekintetemet az égre szegezve átlépek e nagyon is komoly probléma bűzös pocsolyája fölött.
S ha már egyszer ilyen komoly témát hoztam fel az "ünnep" kapcsán, szeretnék megosztani még egy linket, érdemes olvasgatni ezt az oldalt, közvetve kapcsolódik L. Ritók Nóra bejegyzéséhez.
Mondanám, hogy további szép napot, de most inkább csöndben megélt, nyugodt perceket kívánok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése