Egy újabb lehangoló lista

Egyszer már írtam egy borzadályos felsorolásról,  de - úgy tűnik - ezeknek a humoros (?), jóindulatú (nem, nem az) és álszent (!) listáknak se vége, se hossza. Egyik szüli a másikat, röpködnek a feladott labdák, az önjelölt publicisták az elméletek sorát gyártják a párkapcsolat mint létforma életképtelenségéről. Többnyire nem is szoktam ezeket elolvasni, mert csak elszomorítanak, meg hát - valljuk be - nem is érzem fontosnak az efelett érzett agyalást: ez most egy divat, hóbort, valami mesterségesen gerjesztett, ránkerőltetett life-method, amin majd győzedelmeskedik az ösztön, a jóérzés, a lélek. Ebben reménykedem (naiv lennék?), s ezt hangoztatom is minden egyes, a szingliéletet elmarasztaló beszélgetésben: nem marad ez mindig így, és mindenáron, önmagunk feladásával tényleg ne éljünk egy megnyomorító kapcsolatban. De egy, a reneszánszát élő (2012-ben íródott), igen gyorsan terjedő (három ismerősöm osztotta meg egy nap alatt) hétpontos lista olyan kegyetlen általánosításokat, s a helytelen logika által vezérelt gondolatmenet végül olyan elmarasztaló következtetést fogalmaz meg, hogy mindenáron reagálni szeretnék. Nem nőként, hanem emberként.

Az említett írás itt található. Rövid, gyorsan olvasható, könnyen emészthető, mint ahogy az már lenni szokott.

Már a propozícióban található bemutatkozással gondom volt, ahogyan Nándor jellemezte magát. Sokat megtudtunk a külsejéről, anyagi helyzetéről, háztartásbeli kvalitásairól, de semmit a személyiségéről: humoros, kedves, odafigyelő emberről van szó? Vagy inkább: jószívű, irigy, nagylelkű, önző, empatikus, egoista, degradáló, szerény, művészlélek, technokrata, dicsérő, elmarasztaló, humoros, befelé forduló?
Nem ringatom magam illúziókba: semmivel sem lett volna másabb a cikk, ha jellemzést ír önmagáról ilyen aspektusban is. Az önmagunk iránti elfogódottság faktorát már eleve számításba kellene vennünk, és egyébként is - a cikk üzenetén nem hogy nem változtatott, de még meg is erősítette volna. A gondom a viszonyulás. Egy emberre nem tekinthet csupán néhány építőelem alkotmányaként (vezető beosztású - alkalmazott; jóképű - átlagos - csúnya; izmos - nem izmos; ápolt - ápolatlan; lakással rendelkező - lakás nélküli; művelt - műveletlen; társasági életet élő - magányos). Az ember nem húsköteg, elért vagy megvalósítatlan sikerekkel, csinos vagy meggyötört arcocskával, hanem történet, felfedeznivaló titokzatosság, adathalmaz, akire időt, és sok-sok beszélgetést kell szánni.
Szánna ő, védekezik az író, de nincs kire: a lányok felszínesek, anyagiasak, műveletlenek, erkölcstelenek, hogy csak néhányat említsek a rémséges felsorolásból.

Hát szegény Nándor, igen nehéz lehet neki. Róla ugye már kiderült, hogy egyáltalán nem anyagias ("32 éves, vezető beosztású férfi vagyok magyar viszonylatban álomfizetéssel" - kezdi rögtön az elején), nem felszínes ("Néha szinte érezni, ahogy végignéznek és összeszámolják fejben a cipőm, öltönyöm, órám, stb. árát. Szörnyű…" ), de még csak nem is erkölcstelen ("...erkölcsi fenntartás nélkül vesznek torokra első éjszaka." vagy "Ezek a nők már kulturáltabbak és műveltebbek, de érzelmileg annyira halottak, hogy egy éjszakánál többre általában nem jók.") Hjaj. Nem szeretne ő mást, csak egy "kedves, csinos, szerény, szeretnivaló, vidám lányt" maga mellé, de nem talál ilyet.

 Pedig ha kicsit kitágítaná a(z igazságtalan) látókörét, sok ilyen kinccsel találkozna: lányokkal, akik még - a rengeteg csalódás ellenére is - hisznek a hűségben, a monogám kapcsolat lehetőségében, az egymásra figyelés kifizetődésében, a kimondott igen végtelenségében. És túl mindezen, még kedvesek is, és csinosak, szerények, szeretnivalóak, vidámak. 

A nők hibáinak sorolt pontok, a divatolás, a hatalmas költekezések a plázákban, az ezotériához való menekülés, a kurvás öltözködés, a piálás stb. mind-mind azért vannak, mert aszerint ítélik meg saját magukat, ahogy mások (s főleg: a férfiak) látják őket. Ők csak tetszeni akarnak, túljutni a rettegett, első aktus utáni első reggelen, hogy talán ez egyszer nem maradnak egyedül, hogy tán ez egyszer nem csak a befogadó közeget, a kielégítésre alkalmas izomszövetet látják meg bennük, hanem a szeretnivalót, a vidámat, a kedveset. Én nagyon jó szívvel, minden arrogancia nélkül, tényleg csak annyit tudnék javasolni Nándornak, nézzen a kulisszák mögé, hívjon meg kávézni egy "beképzelt, törtető és karrierista nőt", adjon egy esélyt a benső szóhoz jutásának, a miértek feltárásának, a tapasztalat- és gondolatcsere építő közösségének. Ha a nőkhöz tisztelettel közeledik, változni fog a képlet: a divatállat lecserélődik a közös esték örömére, atlantiszt és az ufókat felváltják a mély gondolatisággal átszőtt, őszinte beszélgetések, az azonnali térdre eséseket pedig az egymás szeretetéből táplálkozó, elsősorban a másikra figyelő szexualitás, idővel. És akkor, hihetetlen, már nem lesz olyan zavaró a "köszcsi, puszcsi, lávcsi " sem.

Ha nem így lesz, vállalom a felelősséget: elmarasztalhat egy bénítóan lekezelő bejegyzésben.

Na, ki kapja el?