Egy új közösség

Reggel, az óvodába menet, egy kisebb bevásárló központon keresztül visz az út. Jól olvastátok, ott bent az épületben kanyarodunk el balra, hogy aztán kiérve a kerület betonterére, tovább haladjunk a gyermek alma matere felé. Sok bosszúságot okoz a nagy üveg-kockaház, mert - pont egy adrenalint felszabadító lejtő után - mindig nehezemre esik lefékezni, leszállni a járműről, s gyalogosan áttolni a biciklit, gyermekestül. A kicsi kedvét viszont nem szegi ez a sebességkorlátozás, harsogva énekel a még reggelillatú folyosón, magára vonva a pékségben kávézgató emberek figyelmét: már rajongótábora is van, a törzsvásárlók és az eladó néni előre köszönnek neki, néha láláláznak is egy sort vele, s kacagnak a gondtalan gyermeken, aki jókedvet ad nekik a forró áfonyás fánk mellé.

Ma reggel ébredtem rá, hogy a gyerekem fogantatásával egy új közösségre találtam.

A pocak. Ahogy az ötödik hónapban már szépen felvette a terhesség le nem tagadható jegyét, vonzani kezdte az emberek tekintetét, és valami egészen lágy, békés, barátságos attitűdöt varázsolt elő mindenkiből. Mosolyok az utcán, sokat sejtető pillantások a boltban, a "te most nagy és nemes feladat előtt állsz"-jellegű kedves hümmögések úton-útfélen. A kollégák szájából elhangzó óvatos poénkodások hasméretekre vonatkozóan, hogy nekik nem kell kisbaba, hogy megelőzzenek, de érezhető tisztelettel, látod a tekintetükben, hogy talán már felnőttnek is látnak, mindenesetre érettebbnek. Gyereket fogsz szülni, gyereket fogsz nevelni. Sajátot. A repülőn meg egy személyként taszít előre a tömeg, hát nincs itt szükség prioritire, mondta a néni, és igaza is volt: elvárták, hogy előre szálljak fel, nagyobb ülést kaptam felár nélkül, és külön kértek, ha rosszul leszek, azonnal szóljak, ők majd figyelnek rám. Ezernyi kis törődéselem, örömosztódás. (A hányinger, és a folyton nyitódó méhszáj problémája megmaradt nekem, meg a körülöttem élőknek.)

S ahogy kibújt a gyerek, egy egészen új létértelmezési koncepció. Hirtelen elkezdtek érdekelni a babakocsik, az utcán addig ismeretlen szülőkkel álltam le beszélgetni, fesztelenül, a gyermeki nyitottságra emlékeztető nyugalommal. Oltás előtt szinte már régi barátokként üdvözöltük egymást, és nem volt bennünk irigység, vagy összehasonlítási kényszer, mindenki teljesen elégedett volt a saját kis csimotájával. A közösségi portálokon csak a gyerekes barátok fotóit bújtam, s mikor már eltelt egy-két év, s újszülött érkezett valakikhez, a ragadozó falánkságával vetettem magam a képekre, jaj, milyen jó illata lehet, mekkora cukiság ez a kisbaba, úristen, én is szeretnék még egyet, hormonriadó!

S ahogy megyünk a gyerekkel a járdán, balra bokor, jobbra kerítés kutyával, szembe meg bácsik és nénik, ránkmosolygó emberek, egy pillanatra meglágyult szívvel, a jóleső közös tudattal, megcselekedtétek, amit megkövetelt az emberi nem, mi meg büszke apa és anya, fürödve az elismerés árjában, lubickolva az új közösségben: mert ezeket az embereket, ezt a befogadó, jóravaló, kedves, barátságos, nyitott közeget, ezt még nem ismertük, ennek a csapatnak eddig még nem voltunk tagjai, s most hirtelen ott találjuk magunkat egy új arculatú társadalom kellős közepén.

Nem tettünk semmit érte, ő talált ránk. A pocak hozta már az első pillanattól ezt az új viszonyulást, s én álmodozom, ez meg fog maradni, akkor is ilyet kapok-adok, mikor csak úgy egyedül flangálok majd a téren, lesz mosoly és őszinte segíthetek babakocsi és biciklis gyerekülés nélkül is. Én is tanulom ezt az életérzést, a másnak örülni tudó, a másikat elismerni vágyó magatartást, és remélem, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a sok kedvességet, melyet kismamaként kaptam. Magamra meg majd figyelni fogok, hogy ragyogjak azokra is, akik történetesen épp gyerek nélkül sétálnak odakint. Megérdemlik ők is.

Boldogsághormon