MÁS kérdés

Ú, hát ez nagyon nagy téma. Ismertek már, nem vagyok túl profi észosztásban, bele-belefogok nagy topikokba, aztán kitáncolok, gondolatot próbálok ébreszteni, s közben még saját magam sem tudom, mit gondoljak. A manapság szembejövő nagy kérdések... Irányaim vannak a válaszadásra, de válaszaim nincsenek, ötletgazdagságban csillogok, de a megvalósíthatatlanság béklyójában szenvedek. Álmodom arról, hogy egyszer majd lesz itt nagy pezsgő beszélgetés, bátrabban nyílnak meg az olvasók, az a néhány tíz szívemnek kedves ember, akik ide-idelátogatnak naponta. S tanulhatok én is, mert nem tanár vagyok elsősorban, inkább jó hallgatóság, aki ügyes a konzekvencia meghatározásában, s nagy jelentőséget tulajdonít a lelki és szellemi síknak. Gyurmaember, akire nagyon lehet hatni, és szívesen tanulnék mindenkitől, mert a sokszínűség gyönyörködtet, szó szerint. 

Na de, hogy ne térjek el a tárgytól. A másság - csak ezt a szót nem szeretem, ott csücsörít a szélén a pejoratív többlet. A különbözőség, bár jóval hosszabb és szigorúbb kifejezés, valahogy kedvesebb nekem, és benne van számomra egy kis vonzó faktor, egy kis érdekesség, valami titok, felfedezésre váró. Olyan szívesen helyezkedem bele mások véleményébe, világlátásába, életébe, még múzeumokból is azokat kedvelem, ahol megelevenedik a múlt, ahol a bőrömön érezhetem egy-egy hely vagy személy mindennapjainak átlagos érzését. A magántanítványokhoz is azért szerettem leginkább járni, mert heti egy órára egy másik család tagja lehettem, éreztem az illatot, mi az ebéd aznap, láttam a naptáron a jelölést, hétvégén táncverseny, s tudtam, az adott helyen épp mit várnak el a tanártól: házi feladat ellenőrzést, vagy kreativitást, vagy vaskalapos poroszos rendszert, mindenhol mást. Szerencsés vagyok, hogy ezekben az eltérésekben nekem örömem támadt, mert sokaknak ezért harcolni kellene. Valahogy nem hat rám a világ törekvése, az uniformizálási kényszer eszkalálódó mocska. 

Míg a médiafelületek a másság elismerésével és megkedveltétésével vannak tele ("Légy elfogadóbb a kisebbségi csoportokkal!"), legfőbb értéknek az integrációt teszik meg ("Ugyanúgy bánj egy homoszexuális-cigány-testi fogyatékos stb. emberrel, mint önmagaddal!"), a marketing majd megpusztul, hogy csak egyféle embertípust magasztaljon az egekig. Álszent egy dolog ez. Míg egyre-másra azt tanítják, hogy lássuk szépnek az átlagtól eltérőt (ducit-nem fehér bőrszínűt-szexuálisan más irányultságút-politikailag eltérő véleményűt-alternatív arcokat-tarisznyás bölcsészt stb.), a háttérben szépen, csendesen egy ezzel ellentétes célú mozgalom zajlik: a torkunkon dugják le a fetisizált ideálképeket. Ott bújkál a tudatunkban a frusztrálóan tökéletes ember képe. Az újságcikkek a képembe üvöltik, hogy milyen fontos önmagunk elfogadása, de követendő példának mégis a makulátlan modellány fotóját állítják elém. A tehetségkutatókban azt hangoztatják, a molett versenyző a legszexibb, a műsorvezető és a női zsűritag mégis modellalkat, akit a tévé "ad", az legyen vékony. A popszámok nagy része a pénz értéktelenségéről, a helyes értékrendszerekről szól, a világi hívságokat megvető kalandorokról, de, saját ellentmondásukban, egy gyorsan fogyasztható, gyorsan eldobható rendszer tagjaként legfőbb céljukká a pénzszerzés nemesül. Te meg lesheted csorgó nyállal, milyen gyönyörű otthonokban laknak a frissencsinált sztárok, s milyen mesés helyeken fordulnak meg. S ők nem kövérek, nem topis a ruhatáruk. A plakátokat megtöltő modellek nem lesznek sosem pattanásosak, a mosópor reklámban nem fognak soha panellakásos, alsó-középosztálybeli családokat mutatni, az aranyér elleni gyógyszert nem a kendős néni fogja tesztelni a képernyőn, s továbbra is azt a foglalkozást fogják vonzóvá tenni, mellyel dagadtra keresheted a zsebed. Nem lesz könnyebb neked, ha nem vagy 20-30 (bizonyos esetekben 40) körüli fehér, diplomás, vékony, tehetős, divatos és nett emberpéldány. (Ha pedig ezt eléred, akkor sem leszel soha sem nyugodt, mert mindig van felfelé, mindenki középen van, ez a fogyasztói életérzés belénk pumpált lényege.)

Ez az üzenet eléri a célját: mert ilyen értelemben a változatosság többé nem pozitív töltetű jelenség, nem az emberi nem ajándékba kapott tökéletes megnyilvánulás-rendszere, hanem tökéletlenség, hibás automatizmus, kiküszöbölni való debilizmus, valami, ami kíméletlen pontossággal öli meg bennünk az önbizalmat. Azért, mert az ismert emberek között van néhány különc, nem érdemes boldogan hátradőlni és pezsgővel koccintani, dolgozni kell a jóérzésen: akkor is értékes ember vagyok, ha fekának-buzinak-kövérnek-kurvának-zsidónak-szentfazéknak-igénytelen büdösnek születtem. Hagyni kell felszínre törni a csodálkozást és örömet, ha valaki épp arról beszél nekünk, ő bizony igenis narancssárgának látja, ami meggyőződésünk szerint rózsaszín.

Bruno Ferrero könyvét* olvasom épp, Csak történetek, ez a címe. Olyan meséket, történeteket dolgoz fel benne a szerző, melyekkel hittan- vagy etikaórán találkozhatnak a gyerekek, s erkölcsi tanulságot fogalmaznak meg. A másság gyötrelme című fejezetben egy három barátról szóló mese található, beszédes címmel: A hosszú, a kövér és a kicsi. A történet tanulsága: nem szabad csúfolni az átlagostól eltérő testi tulajdonságokkal rendelkező embereket, mert 1. fájdalmat okozunk nekik, 2. ezek a különös tulajdonságok bizonyos élethelyzetekben nagyon is jól jöhetnek. (Pl. a magas ember leveszi nekünk a felső polcról a kukoricakonzervet a boltban, a kövér lenyomja a libikókát a játszótéren, hogy könnyebben felszállhassunk, a kicsi meg kevesebb helyet foglal az autóban. Bocsánat, nem akarok bagatellizálni, sem megbántani senkit, csak gyors példákat írtam, az említett szövegre való reflektálás reményében. Ott egy kevéssel árnyaltabbak a példák, de tényleg csak egy kevéssel.) Bár nagyon jó kis könyvnek találom Ferrero gyűjtését, az ilyen típusú tanmesékkel bajom van: nem azért kell megbecsülni a kicsit, mert könnyebben befér szűk helyekre, hanem mert ember. A méret nem érdemel figyelmet, ha egy emberre tekintek. Azért szeressem őt (vagy legalább vegyem emberszámba), mert ő is egy agyagedény, telve színes gondolatokkal, ő is egy belső világ, lélek érzésekkel, s mert valaki, aki szerethet, s akit szerethetek. (S ez a felsorolásnak csupán eleje.)

Kár, hogy ilyen centrális szerepet kapott a közkommunikációban a másság elfogadása: az lenne az egészséges állapot, ha erre szükség sem lenne. Ha a média tényleg jót akar tenni velünk, hibakollekciókkal, velünk, átlagemberekkel, más irányban kezdjen el tapogatózni: fejezze be a makulátlanság eszményképének elménkbe injekciózását, s vallja be, a címlapokon is csak átlagos, bakis emberek állnak. Mások, mint mi, s ettől érdekesek. Mi így is megvennénk az újságot, becsszó.

*Bruno Ferrero, Csak történetek, Don Bosco Kiadó, Budapest, 2000.