Egyediség vs. hétköznapiság

"-Nektek önállóan kell gondolkoznotok! Ti mind egyéniségek vagytok!
- Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!
- Ti mind különbözőek vagytok!
- Igen, mi mind különbözőek vagyunk!
-  Én nem!"

Ki ne ismerné ezt a Brian és a tömeg között zajló, klasszikus párbeszédet, a Brian élete című filmből? (Költői kérdés, ilyen-olyan formában mindenki hallott már róla.) Tegnap este megfogalmazódott a fejemben a gondolat, hogy ma arról írok a blogban, ahogy az egyéniségről, a különlegességről, a megkülönböztethetőségről gondolkozom. Talán adhatok néhány újabb támpontot nektek e kérdést illetően.

Nekem állandó problémám, egy olyan téma, mely vissza-visszatérve foglalkoztat, s mára körvonalazódott a meglátásom ezzel kapcsolatban, szerencsére. De azért hosszú út vezetett idáig, és talán nem túlzok azt állítani, hogy némi bölcsesség elérése is szükségeltetett a letisztult vélemény kialakulásához. Az egész középsuliban kezdődött. A kamaszokra jellemző ravasz, kritikus, a felnőtt társadalmat megfigyelő és bíráló attitűddel bírtunk mi is, de csak módjával. Jobban meghatározta a világképünket néhány határozott (és okos) osztálytársunk véleménye, afféle kis művészek voltak ők, alternatív gondolkodók, akik nyíltan lenézték az olyan (őket idézem) "kispolgári törekvéseket, mint ház-autó-család-kutya". Az olyan embereknek, fogalmaztuk meg magunknak, akiknek csak e négy dolog adja az életcélját, a társadalmi fejlődést nem szolgáló szerepük van a nagy körforgásban, amolyan töltelékanyagok, sosem lesznek igazán boldogok vagy kiteljesedettek, az önmegvalósítás pedig, ó, elérhetetlen állapot számukra. Ezt hangoztatta az a két fiú, akikre felnéztünk, akiket értelmesnek és egyedinek gondoltunk, mert volt véleményük a világról, kulturáltak voltak, akik rendszeresen azzal a céllal szívtak füves cigit, hogy az összes látomás bennük új gondolatot szüljön, haladást és változást segítő eszméket. Valahogy hatással voltak ránk: folyékonyan beszéltek angolul, már tizenhat évesen filozófiai témájú könyvekről beszélgettek és (!) jól néztek ki. 
Egyikükkel igen szoros kapcsolatba kerültem, még jártunk is, és állandóan titkoltam (talán még magam előtt is), hogy én pedig tényleg nem vágytam másra, csak családra, egy szép kis házikóra, egy kutyussal, meg egy használható autóra, amivel be lehet járni a vidéket. Így született meg bennem egy igen sokáig erős sztereotípia: a kispolgári élet nyomorúságos hétköznapiságáról. Szerencsére, e kép darabjaira tört, és mára már sokkal árnyaltabbnak mondhatom magam.

Most már bátorsággal és meggyőződéssel írom le: a törekvés maga nem tesz különlegessé, sőt. Az, hogy egyedi legyek, egy kollektív törekvés, mindenkire jellemző, a becsapottságunkból eredő tényező. A hipszter életérzés mindenhová beosonó eleme: legyél különleges, teremts újat. Öltözz máshogy, a gyerekednek találj olyan nevet, ami senkinek sincs (lassan-lassan ez már nem is sikerülhet), te már mondd meg előre. Lehetőleg ne dicsekedj vele, hogy kommersz műsorokat nézel (a Győzikére sem volt kíváncsi senki), fészbukra meg nagyon dizájnos képeket rakj: kerüld a hétköznapi, jól látszó darabokat, a társaddal együtt rajta lenni már égő, egy hatásvadász idézet azért legyen a háttérben az egyediség kedvéért. Vagy a másik véglet: ne legyél állandó reflektorfényben ezeken a közösségi portálokon, az önreklámozás kispolgári, lenézendő szokás, csak néha-néha csepegtess magadról egy-egy vicces, brutáljól sikerült vagy művészi(eskedő) képet vagy információt, ne süllyedj a masszába te is (azt meg próbáld lelked valamelyik fachjába beilleszteni, hogy te ugyanígy az elismerésre, a lájkokra vágysz, csak egy szűkebb, általad nagyra tartott réteg tagjaitól, ugyanúgy arra törekszel, hogy sokan lássanak és hízelgő, jó véleménnyel legyenek rólad, csak még be is csapod magad, szemben a végtelenül hétköznapi módon viselkedő társaiddal, akik mini celebként publikálják életük apró rezdüléseit is). Sorolhatnék még ezer dolgot, berögződéseket, melyeket az uniformizáló média plántál belénk, hogy rámutassak: az egyedivé lenni akarás a leghétköznapibb, legkevésbé egyedi, közös jellemzőnk. Ha valaki szándékosan a másságra, a megkülönböztethetőségre törekszik, az önmaga becsapása, megrövidítése. És sajnos még hiúság, nárcizmus is, mert nem őszinte meggyőződésből, nyitottságból fakadó cselekedet, hanem a többi ember szívét célzó, önmagunkat felmagasztaló, másnak, különbnek gondoló, beképzelt vonulat. 

Rá kell jönnünk, hogy az ember önmagában egyedi, őszinte, díszek nélküli megvalósulásában unikum. Nem a céljaimtól leszek különleges, vagy ruházkodásomtól, vagy megnyilvánulásaimtól, hanem a sallang nélkül kimondott gondolataimtól. Abban a pillanatban, ahogy levetjük magunkról a "különlegesnek kell lenni" bénító bilincsét, és őszintén azt tesszük, amire vágyunk (pl. gátlás nélkül álmodozunk egy nagy családi sütögetésről vagy felnyomunk ötven képet a gyerekünkről a profilunkra, nemtörődve a szájhúzó tömegek gúnyos megjegyzéseivel), felszabadulunk. Az egyediség nem ezen múlik: az ember érték, különleges kevercs, isteni képmásra alkotott gondolatár, és mindenki más, anélkül, hogy erre törekedne.
Az igazi művész nem az, aki szándékosan törekszik az újításra, hanem aki magát őszintén a műbe beleadva, tudatosság nélkül alkot különbözőt.

A média egységesítési törekvése ezáltal céltalanná válik, bár fogyasztásunkban és érdeklődésünkben uniformizáltak leszünk (persze ez ellen is megéri harcolni), egyediségünket nem tudja elvenni, mert azt bensőnk őszinte kitárása biztosítja számunkra, minden esetben.