Szépészet

Nagyon érdekel, hogy hogy alakul egy emberben az önbizalom. Mitől látja szépnek/csúnyának magát, ezzel miként hat a környezetére, és viszont, hogyan építi be a társadalom (s benne főleg a kortársak) visszacsatolásait, s hogy mennyit gondolkodik erről. Vagy hogy egyáltalán gondolkodik-e erről.
Inkább még messzebbre megyek: képes-e az ember, s ha igen, hogyan, elfogadni magát? Meg tudja-e tenni, hogy a külső ne legyen megítélési faktor?
Néhány szerencsés biztos.

A legutóbbi bejegyzésemet építgetném most tovább, egy kedvences felsorolással. Azért izgulok kicsit, mert most csak gyerekeknek (?) szóló termékeket hoztam, s bizsereg bennem valami felelősségtől való feszültség. Meggyőződésem, hogy kulcsfontosságú szerep jut nekem a gyermekem önbizalmának fejlődésében. Nem arra gondolok, hogy én alakítom, mennyire látja magát szépnek, hanem arra a lényegesen fontosabb dimenzióra, hogy mennyire fog hozzájárulni a boldogságához az a kép, melyet önmagáról (külsejéről) alkot. Egyszerűsítve: elégedett és kiegyensúlyozott tud-e lenni, attól függetlenül, hogy szépnek vagy csúnyának látja magát; befolyásolja-e jókedvét, ha történetesen nem nagy szépség (a média által diktált szempontok alapján). Tudok-e olyan háttérországot építeni neki, ami képes megvédeni őt az önbizalomhiány és önértékelési defekt pusztító párosától? Van-e elég tehetségem úgy beszélni vele ezekről a dolgokról, hogy később azt érezze, ez a téma szóra sem érdemes. (Mutatóujj-középső ujj keresztbe, IGEN! IGEN! IGEN!)

Fontos, hogy közösen (szülők-gyerek) is gondolkozzunk a szépségről, dolgozzunk a belső nyugalomból táplálkozó kisugárzás erősítésén, olvassunk olyan meséket, nézzünk olyan filmeket, melyek a témával foglalkoznak, ahol nem a végtelenül mű, hibátlan arcú hercegnő az agyunkba kódolt példakép, hanem a saját maga elfogadásában erős és révbeért ember (állat). Ahol az alkotóban megvolt a bátorság: szembemenve a szépségideál-ipar emberporszívójával, vállalva az érdektelenség és felsülés kisebb-nagyobb megnyilvánulásait, valami igazabbat, valami sokkal szebbet teremtett.

1. Lázár Ervin: Hétfejű tündér

Ez csak egy rövid kis mese, a blogbamerülés után el is olvashatjátok seperc alatt, itt.
Majd meglátjátok, milyen gyönyörű. Sokan már ismeritek, gondolom. Én csak türelmesen (vagyis türelmetlenül) fenem a tenyerem, amikor majd eljön a nap, hogy együtt olvassuk a gyerekemmel, először csak hagyva, hogy bontakozzon benne az érzés a szöveg kapcsán, aztán meg, ha már nagyobb lesz, beszélgetve róla.
Szándékozom egy külön bejegyzést szentelni majd ennek a történetnek, úgyhogy folyt. köv.

2. Shrek

Tudom, tudom. Gyenge vagyok. Bedőlök hálivúdnak, hat rám a kommerszialitása. Lehet. De annál nagyobb jót soha nem tett velem animációs mese, mint amikor Fiona, az álomszép "vörös bögyös" végül csúnyán, ogreként talált rá a boldogságára. Nem kell félteni a gyerekeket az amerikanizált meséktől: hadd díjazzák ők is a tökéletesre tervezett, kontrolláltan csepegtetett, egymást váltó jellem- és helyzetkomikumokat, a történetvezetés legkevésbé spontán módszerét. Egy-egy ilyen filmtől még nem fertőződnek meg, s ahogy egyetemi barátnőm fogalmazta meg anno: "Shrek jót tesz a lelkünknek." 

3. Bálint Ágnes: Szeleburdi család

Gyerekként rongyosra olvastam. Aztán tiniként is. Aztán felnőttként is.
Tiszta, egyszerű, szép. Nyoma nincs benne a külsőnek. Még a róla való gondolkodást is bojkottálja a szerző. Nagyon helyes, jól teszi. 
Mit is írhatnék? Classic? Alapvetés? Must have? Nálunk kötelező darab lesz, az biztos.

4. A békaherceg (film 1988-ból)

Szegény Grimm testvérek. Hálivúd nem kímélte az üveggolyós sztorijukat, s hát felnőtt (józan) fejjel én sem ajánlanám ezt az adaptációt jó szívvel. De van mégis valami érzés bennem. Egy emlék, hogy kisiskolásként hogy csüngtem minden egyes képkockáján, hogy elbűvölt a szívjóság, mennyire nem izgatott (életemben talán először), hogy a jó itt nem szebb, mint a gonosz. (Ma már furcsállom kissé a softperverz baráti/szerelmi szálat, melyet bemutat a film, de nem zavar annyira, hogy ne mutassam majd meg a gyereknek. Sajnálnám megfosztani őt attól az élménytől, amit én éreztem régen. Na jó, és tegnap este is, amikor leültem, hogy megírjam ezt a bejegyzést, s helyette - ezer év után - újra néztem A békaherceget, s Aileen Quinn még mindig elbűvölően bájos, Helen Hunt meg képtelen megöregedni, s ez valamiért örömmel tölt el.)
Itt a teljes film, kíváncsi vagyok.

5. Washington Square (film 1997-ből)

Kakukktojás, ez az egyetlen darab felnőtteknek szól. De közvetve segít a gyerekeknek is. Nem a könyv (bár Henry Jamest nagyon komálom), s nem is annak (ha jól emlékszem az adatra) a negyvenes évekből származó, első filmadaptációja, hanem az Agnieszka Holland által megálmodott verzió.  
Hát ilyen szörnyű dolog a megbélyegzettség. Az önbizalomhiány embert emésztő pokla. A báj és szépség hiánya (?) ezt teheti velünk. Így tudunk (nem) hatni a környezetünkre.
Jennifer Jason Leigh nekem nem túlzó, a bénaság természetessé válik egy ilyen fojtogató közegben, ahol nincs más cél, csak hogy az embert rajtakapják, valamit elrontott.
S ilyen ereje van annak, ha az ember végre megbékél saját magával.
Angolul itt látható.

Szép (s nem csúnya) hétvégét mindenkinek!