Hajléktalanokat az ajtókhoz

Tegnapelőtt megbeszéltük a férjemmel, hogy - felbuzdulva a múltkori sikeres paradicsombefőzésen, - tovább bővítjük ezirányú ismereteinket, és megpróbálkozunk a csalamádéval is. Így tegnap nyakunkba vettük a várost, és elmentünk ahhoz a zöldségeshez, amelyről köztudott, hogy olcsó és jó az áruja (törökök üzemeltetik, jók az illatok és az atmoszféra, szeretünk odajárni). De ha ott voltunk, akkor ugorjunk már be a szupermarketbe is, így a férjem, venni néhány dolgot a mai ebédhez. El is mentünk, és a bejáratnál szemtanúi voltunk egy olyan jelenetnek, amit szívesen elfelejtenék örökre.
Négy-öt hajléktalan feküdt az ajtó tövében, iszogattak, beszélgettek. Nem inzultáltak senkit, talán kicsit hangosak voltak, és hát a látvány, korszakunk e legfontosabb megítélési faktora, az nem volt szívmelengető. Amíg mi megvásároltuk azt a pár apróságot, addigra már ki is küldte az üzletvezető az egyik alkalmazottat, akinek el kellett távolítani a nemkívánatos egyedeket a szent vásárlók látóköréből. Épp mikor távozni készültünk, hágott tetőfokára a veszekedés, az elüldözött emberek mutogattak, fenyegetőztek, és nagy robajjal arrébb hurcolták magukat, nagyjából 50 méterrel, egy másik bolt elé. Helyükön nem maradt más, mint néhány apró tócsanyom, és némi melegség, melyet testük hője nyomott bele a betonba.

Kocsiba ültünk, gondolkozni kezdtünk. Ez az aprócska jelenet nagyon jellemző a kultúránkra, ugrott be, és azonnal alátámasztó kis érvecskék sora állt fel az agyamban. Az álszentség, a mindent behálózó külcsínfetisizmus már megint győzedelmeskedett. Ez történik akkor is, mikor egy idegen nagyvárosba látogatva a turisták a gyönyörű belvárost ámulva járják be, fotók százait gyártva a csillogó-villogó boulevardokról és frekventált helyekről, míg a külvárosi nyomornegyedekre senki sem kíváncsi. Elméjükben felépítenek egy gyönyörű képet a helyről, ahol csak a sétálóutcán sorakozó Gucci és Louis Vuitton az építőkő, de sosem a macskakövön végigfolyó vizelet, vagy a szürke ezer (ötven?) árnyalatát visszajátszó paneltömb. Nem ezért költöttek pénzt egy útra, nem erre kíváncsiak, értem én. Nem szeretjük a csúnya valóságot, jó nekünk megfürödni abban a szépségben, ami még a miénk, s amit nem árnyékol be a nyomor bűzös jelenléte. A közösségi portálra sem rakunk fel előnytelen képet magunkról, a rosszul sikerült fotókat már eleve kitöröljük (megtehetjük, az eszközeink rendelkezésre állnak) a fényképezőgépünkről, s vajon elhisszük, hogy úgy is nézünk ki? A vállalatok csak számokban gondolkoznak: profitnövekedésről beszélnek, fejlődésről, s közben hallgatnak a megvonásokról: szép lassan egyre kevesebb a kafetéria, a szabadság, a fizetés. A termékeken egyre szebb, dizájnosabb a csomagolás, a tartalom meg egyre silányabb, fél kiló egészséges, teljes kiőrlésű kenyér, tizenöt mesterséges adalékkal. S végül: ne lássunk hajléktalanokat a bolt bejáratánál. Ne okozzanak nekünk költekezőknek, nekünk fogyasztóknak lelkiismeret furdalást, ne emlékeztessenek az élet igazságtalanságára, az adni tudás elfeledett képességére. És én sem vagyok más: azt írtam már rögtön a bejegyzés elején, bárcsak feledni tudnám azt a jelenetet. Bárcsak nemlétező történet lenne, az elmémben megszülető rossz álomdarab, szellemsztori. S nem a valóságot vetítő szomorú igazság.

A szőnyeg alá seprés nagyon megy nekünk. A valódi problémákról ügyesen tereljük a szót: legyen szép a város, legyenek jó képek rólunk a neten, legyen jó a megítélésünk, adományozzunk csak úgy jólesően, azért nagy kárunk ne legyen belőle, de nem akarunk mi igazi hősök lenni, csak kényelmesen élő hétköznapi emberek. S az életszínvonalunk ilyen-olyan égisze alatt nem veszünk tudomást arról a tömegnyi embertársunkról, akik a nyomorban élnek. A lelkiismeretünk valahol mélyen azonban őrzi az ő képüket, ezért nem akarjuk látni őket a bolt bejáratánál (essen már jól az a vásárlás!), a Disney mesék bűvöletében, vagy az amcsi szitkomokra szánt napjainkon (éveinken). 

Ennek fényében: mik az elhatározásaim a következő hétre? Vannak lehetőségek. Legalább egy jótékonykodás, férj nélkül maradt anyuka öt gyerekkel, egy kedves lány a fészbukon már gyűjti is az adományokat. Ez mindenképpen, de ennél is fontosabb. Újraalkotni a gondolkodásmódomat, amit harminc hosszú esztendőn át rámrakott a világ, lecsiszolni az álságos hozzáállást, már nem elég kedvesnek lenni, attól még nem jár üdvözülés, csak egy éhbéren tartott, befogott szájú lelkiismeret. Szerencsére ez már nekem nem elég. A jövő hét feladata elsősorban: szemléletváltás. Kérlek, ne gondoljatok nagyképűnek: tényleg hiszek a vállalkozás sikerességében.

Szép hétvégét mindenkinek! (Afféle hétvégi ráadásként holnap egy kis kedvességgel készülök itt, a blogon, majd csekkoljátok!)