Őszi nagytakarítás

Volt egy félév az életemben, mikor egy vidéki nagyvárosban voltam iskolás. Kétórás vonatozások jellemezték ezt a néhány hónapot, főleg vasárnap és csütörtök délutánonként. Nagyon szerettem ezeket az utakat, csöndes, tiszta vonatokkal jártam, hódolhattam a szendvicsmániámnak és olyan jókat olvastam! Ekkor akadt a kezembe egy feng shuival foglalkozó kötet, érdekességnek szántam, nem életfilozófiát kerestem, inkább érdekelt ez a messzi keleti világ. A könyvet, mely elsősorban az ún. tértisztítással foglalkozott, két út alatt olvastam el, s mivel igen gyakorlatias tanácsokat fogalmazott meg, tárgyszerűen és logikus felsorolásban, bár nem volt célom, a tartalmát a mai napig őrzöm az emlékezetemben.

Rémlik még a borító is, lilás-kékes tónusával, a cím fehér betűi, és a metódus, hogyan kell rendet tennünk a lakterünkben, hogyan kell megszabadulni minden felesleges, minket lekötő tárgytól, emlékszem a formákra, hogy milyen módon kell kerülni az éles dolgokat az otthonunkban, ezzel is biztosítva az "energia" szabad áramlását. Hosszú fejezeteken keresztül taglalta a szerző a tárolás mikéntjét, az elengedés művészetét, a szabadság megteremtését, s hogy miért fontos ez egy ember számára. Nem hatott rám nagyon ez az írás, de a képessége megvolt, hogy mélyen belémköltözzön: a mai napig pontosan vissza tudok idézni egész mondatokat, képeket a kissé megsárgult lapokról, és valahogy az egész lakberendezési attitűdöm megváltozott a nyomán. De az érzést, mikor minden szép rendben és tisztaságban van körülöttem, tényleg nagyon tudom szeretni.

Ki nem? Jobban megy az írás, jut energia a kreatívkodásra. Ha nem áll hegyekben a mosogatnivaló, vagy agyonzsúfolva a polc mindenféle apró tárgyakkal, valahogy könnyebb a lakásban létezni, felszabadultabban tud az ember mosolyogni. Persze ez is a leosztott szerepek miatt van, a társadalom azt tartja helyesnek, ha egy nő szép rendet tud tartani maga körül, s bennem már rég ott vannak ezek a mélyrekartácsolt elvárások magam felé, igen, akkor vagyok jó kislány, ha a családom egészséges, meleg ebédet kap délben, a lakás csillog-villog a tisztaságtól, ésatöbbi. Tudom, hogy nem kellene így lennie, és magamban már sokszor küzdök is ellene, kisebb-nagyobb sikerrel. De ez más téma, s ma nem erről szerettem volna írni.

Szóval, a múlt héten született elhatározás szépen virágzik, vannak előrelépések, küzdelem magammal. Mindenképp szeretnék még visszacsatolni majd a témához, most csak annyira, hogy kissé folytatnám is a belemerülést. Nagy, magasztos céljaim vannak, ezek megteremtéséhez kell alapot biztosítanom, és úgy érzem, először a restanciákkal kell felszámolnom. Ezt a hetet tehát arra szánom, hogy mindenféle elmaradásomat (másokkal és magammal szemben) szeretnék bepótolni. Ha a kicsi dolgokban jó tudok lenni, menni fognak a nagyobbak is, mert a kicsi dolgokban dől el az erőviszony. Ha egy-egy apró csatát meg tudok nyerni, nem lesz gond a többivel, ezt érzem, őszintén.

Gyere lila borító, segíts rendszert teremteni a fejemben, miként kezdjek az őszi nagytakarításomhoz. Kinek írjak elsőként, mivel tartozom még a környezetemnek, mik a határidős dolgaim, hogyan ne legyek (most már aztán tényleg!) utolsó pillanatos személy, mit kell megadnom a test-lélek-szellem szent triumvirátusának. Ez a hét nekem nehéz lesz, de - reményeim szerint - gyönyörű hozadékkal.

A kislányom éjjel kettőkor felsírt, rosszat álmodott, nálunk kötött ki a nagyágyban, mostanra már békésen szuszog a takaróhegy alatt. Hajnali ötkor égető torokfájásra keltem, már dézsmálom is a szüleimtől kapott selyemkóró mézet, tökéletes fájdaloműző. Hétfő van, s zsong körülöttem ezer apró jelecske, hogy nehéz lesz, de itt az ideje. És jó érzés, rendet tenni magamban és körülöttem, alapot adni a nagy változásoknak, könnyebbé tenni a célmegjelölés határozottságát.

Szép, dolgos hetet mindenkinek, én most belevágok.