A tegnapi bejegyzésben írtam néhány olyan esetről, melyekkel osztályfőnöki pályafutásom során volt szerencsém találkozni. Az egyik legkegyetlenebb ügy a telefonos bully-megmozdulás volt, a Szituáció 1.-ben elregélt folyamat. Miután fény derült az egész tevékenységre, jobb híján, egy teljes irodalomórát szántunk arra, hogy átrágjuk az esetet, s az érintett emberek megkapják a szükséges lelki fröccsöt. (Nem mondom, nem álltunk meg ennyinél, ezt követte még egy kínkeserves osztályfőnöki is, és egy annál is embert próbálóbb szülői értekezlet. Nem kívánom senkinek. A szülők vádló szemét, a félelmet a tekintetekben, vajon ki kit hibáztat és miért, és hogyan tudom én megoldani ezt a dolgot ügyesen, mint egy jó tanár és mint egy jó vezető. Hogy hogyan? Abszolút sehogy, kérem szépen.) Amiért újra elővettem ezt az esetet, az a reakciók elemzésének célja. Megkértem a gyerekeket, egy papírra írjanak le mindent, amit az ügyről gondolnak: hogy milyen szereplőként vettek részt benne (egyáltalán szereplők voltak-e), hogy mit bántak meg, mi volt az a pillanat a folyamatban, melyet megváltoztatnának, ha visszamehetnének az időben, szerintük mit érezhet most az áldozat és a bántalmazó(k). Nagyon tanulságos kis "fogalmazások" születtek, néhányat el is raktam, az emberi lélek kibontakozásának kis dokumentumai, lépcsőfokok a psziché megértésében, az affinitás kis győzelmei a világ működésére való nyitottságban, az empátia fejlődésének darabos (és helyesírási hibákkal zsúfolt) megnyilvánulásai. Néhányan kiszúrták a szemem a "Nem tudtam semmiről, és nagyon szomorúnak találom a dolgot, én biztos nem vettem volna részt ilyesmiben..." - jellegű zanzákkal, néhányan (a két főszereplővel együtt) többoldalas gondolatfolyamot jegyeztek le, s volt egy kis csoport, akik egészen különleges véleményt osztottak meg velem. Ők voltak a váratlan faktor, és miattuk rágom továbbra is ezt a rég eldobnivaló velőscsontot.
Egy-két gyerekről van szó. A sok lelkiismeret-furdalástól és fájdalomtól hangos vélemény mellett ők egy sokkal józanabb és kegyetlenebb ítéletet hoztak meg az ügy áldozatával kapcsolatban.
"Szerintem a ... (az áldozat neve) volt a hibás, amiért olyan hiszékeny és hülye volt, hogy nem jött rá magától, hogy az egész csak egy becsapás. Hogy nem jött rá, hogy nem egy fiú hívogatja, hanem egy lány? Szerintem neki kéne elgondolkoznia, hogy lehetett ilyen naiv, és legközelebb nem történhet ilyen vele. Tanulnia kell a hibájából."
Félelmetesen szorongató érzés volt ezeket a sorokat olvasni, elsőként egy olyan lánytól, akit az osztályban a legokosabbnak tartottam, s emellett őszintének (ezzel a tényezővel persze ebben az esetben sem volt gond), melegszívűnek (igen, itt a bibi). S amit én akkor egyedi reakciónak gondoltam, most tömegesen köszön vissza az internetről: látom, milyen a kommentkultúra a hírhedt esetek oldalain, hogy mennyien hibáztatják az áldozatokat saját halálukért, gyengeségükért, a harcra való képtelenségükért, bűnükért (hogy villantottak, kurválkodtak stb.) Sokan, Egyértelmű Jánosok, odáig elmennek, hogy veretes betűvel levonják a konzekvenciát: "Meg is érdemli, hogy így végezte."
Ilyen van? Itt tombolnak ezek az esetek a szívünkben, a bullying lángja mardos bennünket és a körülöttünk élőket (nekem ne mondja senki, hogy soha nem kapott belőle), és sokan ezt a tanulságot szűrik le a sajtóban megírt extrém esetekről? Olvassuk a fiú történetét, aki azért lett öngyilkos, mert elege lett a csúfolódásból, hogy állandóan csúnyának nevezték, és látjuk a fényképét, vastag szemüvegen át néz ránk a tablóképéről. Megismerjük az esetét, és utána az fogalmazódik meg bennünk, hogy meg is érdemli? Minek volt olyan életképtelen? Miért függött annyira mások véleményétől? Miért nem tudott megküzdeni a démonaival? Ha így történik, nagyon nagy gond van bennünk is, egy mélyrekódolt apátia, sőt naivitás, hogy mi erősek tudnánk maradni ilyen körülmények közt is. Ha ilyen dologról hallunk, nekünk meg kell rendülni, nekünk érezni kell a veszélyt, s nem csak a híres sztorikban, hanem körülöttünk is. Figyelni kell a barátra, a barátnőre, a gyerekre, az osztálytársra. Mindig vannak szemtanúk, a (cyber)bullying lényege, hogy közönség előtt zajlik, a megaláztatás így még hatékonyabb.
Dolgozni kell magunkon, hogy észrevegyük a zaklatás minden álságos formáját, hogy merjünk védelmet nyújtani egy-egy áldozatnak. De senki sem mondta, hogy hősnek lenni könnyű. (Sic.)
És ha már a bejegyzés elején feltettem a kérdést, hogy van-e értelme az öntámogatásomnak, a szájbarágós légyjó-üzeneteknek, örömmel jelentem, hogy igen. Kicsinyke győzelem magam felett, szeretnék majd írni róla, talán holnap.
Szép estét, jó éjszakát mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése