Amivel tartozom I. - Az óvoda

Néhány régebbi bejegyzésben írtam arról, itt és itt, hogy milyen óvodába jár a gyerekem. Az első találkozás ezzel az intézménnyel nagyon fájdalmasra sikeredett, már ahogy a papíron megjelent, úgy is. Küldték a lelkes hangú levelet, hogy kislányunk felvételt nyert a Huncut Veréb Óvodába, németül persze komolyabban hangzik a név. S az első séta arrafelé, sehol egy cuki kis dekó az ablakokon, barnarácsos kockaépület, néhány gyerekbicikli jelezte azért, hogy vajmi köze van a 2-6 éves korosztályhoz. Az igazgatónő szigorú volt velem, papírhalmot íratott alá következetesen, a szabályokat taglalta állhatatosan, és mindenféle engedélyeket csikart ki belőlem, hogy a gyerekem képességeiről kinek és hogyan adhasson majd információkat, és a róla készült fotóknak miként adjak publicitási lehetőséget. Volt egy nehéz éjszakám, fájdalom az elszakadás fölött, és önző elengedni képtelenség, azt az egy percre lévő, gyönyörű kis meseintézményt, a szivárványszínű óvodát, saját állatkerttel és a gyerekek készítette masészoborral. Írtam róla, nem jó magamat ismételni.

Összeszedtem, szülőként hogyan lehet az óvodát támogatni, hogyan tehetem a magam legjavát a nagy egészbe, miként lesz az én erőfeszítésem által jobb ez az oktatási intézmény. Most, hogy már lassan két hónapja óvodás a gyermek, belátom, nagyot tévedtem a legelején, mert egy jól működő kis hangyaboly pezseg a szemem előtt, kisdedek és óvónénik, egymást szerető aktív massza, telve ötletekkel és tettrekészséggel, gyakori kis kirándulásokkal, falevélgyűjtéssel, pókhálón való gyönyörködéssel, pont ahogy szeretem. A gyerekek pedig tényleg a világ legcsodálatosabb teremtményei: csurig töltve kíváncsisággal, hangos kacagással olyan dolgokon, melyeket mi már rég természetesnek veszünk. Nyitottak, kedvüket nem szegi a környezet lapossága, s akármilyen rossz körülmények közül valók is, kerek formáik még garantálják számukra a szeretetet, ahogy közlekednek kis dülledt homlokaikkal, az emberekből önkéntelenül mosolyt csalnak elő, mindenféle kémiai és biológiai reakciókat. A tudománnyal való takarózás a megmagyarázhatatlanra, egy helyre kis kísérlet a gyerekek titkának megfejtésére. 

Szóval, miután megnyugodtam, hogy nincs baj, sőt csak öröm és sziporka, már reálisabban tudtam kezelni ezt az óvoda-témát. Íme a mai táblázatom, hogyan tudom építeni a közösséget életem ezen szeletkéjében:

1.  Anyagi támogatás

- főként kisebb összegekkel, a héten jótékonysági könyvvásár lesz, rászánok húsz eurót, a féleurós fotókból pedig (bár nagyon drágának találom), megveszem azokat, melyeken a gyermekem csatangol nyakig sárban
- tárgyi segítség - bár nem kérik, havonta viszek papírzsepit, WC papírt és folyékony szappant, házi recept, innen
- Kérdés: A közelgő ünnepeken (lámpásünnep, Mikulás, karácsony) kérnek-e bármilyen típusú segítséget?

2. Az intézmény működésének megkönnyítése

- szülői munkaközösség - ez egy nagy félelmem, az első ülésre nem mentem el a nyelvtudás hiányára hivatkozva, egyelőre inkább az a célom, hogy segítsem a szülői kezdeményezéseket, az aláírnivalókat időben visszajuttassam, nagyokat köszöngessek és mosolyogjak a gyerekre várakozó anyukákra, apukákra (idétlen, de jobb híján...)
- óvónénik, konyhásnénik, takarítónénik és a csoporttársak nevét megtanulom, már csak néhány hiányzik a memóból, így sokkal természetesebb, emberibb a kommunikáció (mégha sokszor meta is)

3. Óvónénik munkájának megkönnyítése

- odafigyelek, hogy a gyermek dobozában minden kért ruhadarab jelen legyen, mindig (az állandóan sáros gumicsizmát hétvégére hazahordom kitisztítani, a pizsama és a tornaruha állagát rendszeresen ellenőrzöm, ugyanígy a tisztasági cuccait is)
- a randommód kért dolgokat időben és precízen beszerezzük a férjemmel, most például egy lámpástartót péntekig (AMMEGMI?)
- odafigyelés a viszonyulásra: az óvónénit "emberként" emlegessük itthon, beszéljünk arról a kicsivel, hogy délután mit csinálhat, gondolkozzunk róla közösen, tárgyaljuk meg, az óvodában mik történtek kettejük között, erősítsük a gyerekben az óvónő iránti szeretetet, rajzoljuk őt le, ha kell százszor is, készítsünk közösen apró ajándékokat neki, érezze az az agyonstrapált munkaerő, hogy kedvelik, elismerik, s munkáját fontosnak tartják
- ha valamiben nem értünk egyet az óvónénivel, ne a gyerek előtt beszéljük meg a férjemmel (vagy bárki mással) (erre még nem volt példa)
- nyitottan, pozitívan álljunk a pedagógushoz: fogadjuk el, hogy vannak engedékenyebb és szigorúbb óvónénik, ez ne legyen megítélési alap vagy viszonyulási pont, a legfontosabb, hogy a gyerek szeresse őt

4. Feladatok a jövőre vonatkozóan

- a kirándulásokra, ha kérik, jelentkezünk kísérőnek (ott meg a közösséget építjük, nem csak a gyermekünkre figyelünk)
- az ünnepségeken segítünk: előzetes vagy ottani munkával, ha kell, anyagi támogatással

__________________________________________________________

A heti első táblázat, a maga didaktikus, szájbarágós módjával, a megmosolyognivaló tartalmával. Ne nézzetek le ezért, őszintén írtam magamról, az elhatározásaimról. Nekem segít, ha oszlopokat és sorokat látok magam előtt, ha lefektetem írásban is a célokat. Nem gondolom, hogy tőlem függ a gyerekem óvodájának jövője, de abban biztos vagyok, hogy általam szebben és messzebbre ugrálhat az a huncut kis veréb.

Én pedig máris gazdagabb lettem általa, szélesedett a látóköröm, a paneltömböt hozta hozzám közelebb. Már nem csak szürke betonóriásokat látok, vagy kockaterekbe erőltetett plakátarcokat, amint a házmester lelkifröccsöt adagol nekik vénásan, sem egy mozgásterében és fantáziájában korlátolt közösséget. Egy új kép elevenedik meg előttem: kicsik és nagyok buboréka, játszótereket megtöltő közös élményhalmok, élő, mozgékonyan szerveződő társaság, telve érzelmekkel, jó- és rosszindulattal, ezernyi színben és ízléssel. Emberek, hozzám hasonlóak, sem jobb, sem rosszabb életkörülményekkel: vágyak és irigység által irányítva, életet játszva.

Londoner Ring 5/35. 4/b