Az elengedés mindig valahogy megkapással jár, ahogy megfogalmazok egy lemondást magamban, már kopogtat is az ajtómon a lehetőség. Miért akarunk mi mindig mindent olyan erősen?
A férj nyugodt, pedig épp végigizgult egy fontos kupamérkőzést, kézilabdát, mi mást. Szép délutánunk volt, a gyermekkel játszva, közösen léteztünk, befaltuk a megjósolt töltött paprikát, és tényleg finom volt, kétszer szedett mindenki. Lazulás van. Olvasom azokat az oldalakat, melyeket már régóta terveztem, tanulok. Szeretem a növekedést, ahogy érzem, új infók raktározódnak a hullámos szélű, üres kis kérgek közé, úgy képzelem el őket, mint öreg tölgyön a taplósorokat. Megtöltés folyik, látókörtágítás. Na nem szállok el, nagyon keveset tudok. Itt van például a színészet, nem értek hozzá, azt sem tudom megmondani biztosan, ki játszik jól, s mitől szebb ez, mint ripacskodni. Színházban még csak-csak, de a filmvászon, jaj, az nagyon nem megy. De elfogadom és kész, úgyis jobban érdekel a történet mindig, sokkal jobban. Szóval szépen vagyunk. Az óvodában is jól alakulnak a dolgok, legalábbis családunk legifjabb tagja szerint. ("Ma nadon jó vótam. Cak a Melek kiszette a hajamból a catot, de nem szíltam. Meg elduktuk az állatokat, de az óvónéni mélgesz vót. De ettem is szokat. Alvász után elbújtam a nad szék mödé, de megtaláltak.")
A héten csinálni fogok mindenféle kézműves dolgot, kikapcsolódni vágyom. Lehet, hogy majd megmutatok néhányat, ha lesz értelme a magamról kategórián is túl. Addig is, élvezem a reggeli friss hideget, amitől minden kisgyerek pozsgapofival érkezik az óvodába.
De hogy ne maradjatok a látszatbejegyzés érzetében, ajánlok nektek egy filmecskét, talán ismeritek is. Gondolkodunk, kapitalizmusról, aztán még egy kicsit a marxizmusról is, és nem szitkozódunk. Gondolkodunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése