Még mindig a víz

A legutóbbi bejegyzés felvet még egy kérdést. Inkább úgy mondanám, az életem vet fel egy kérdést a legutóbbi bejegyzésemmel kapcsolatban. Van egy kedves barátnőm, emlegettem már néhányszor itt is. Három testvér közül a legidősebb, s talán vele gyűlt meg legkevésbé a szülők baja. Pedig ő sem volt könnyű kamasz, ezt bátran állítom: csak a zenének élt, az élőnek, ahogy egyszer mesélte nekem ("Nekem az élő zene a hobbim, én megőrülnék, ha nem járhatnék koncertekre!"), az alkoholmámoros rockesteknek, az éves kihagyhatatlan fesztiváloknak, a cigifüstös éjszakáknak, a bódult szemű, hosszú hajú fiúknak. Okos lány, de a tanulással nem nagyon vesződött, rohamosan romlott a középiskolai átlaga, s alapvetően egy probléma körül összpontosult fiatal élete: hétvégén melyik nap hová menjen, melyik szórakozóhely melyik termében élvezze a muzsika hangját, s a közelben hol lesz egy árva éjjelnappali, ahol olcsón tud italhoz jutni. Célok, tervek nélkül úszott bele az újabb hetekbe, egyre romlott a kapcsolata a szüleivel, csak a barátainak élt, már hazajárni sem szeretett. Filigrán kis teste otthont adott a láncdohányzás velejárójának, a sötétszürke füstnek, az egyre sűrűsödő bazdmegeknek, tombolásnak, lázadásnak, nemtörődömségnek. Anyja utólag mégis azt mondta, mikor javában vívta a harcokat kisöccsével (a legkisebb testvérrel, a kiskirályfival), hogy visszasírja a nagylánya kamaszságát, mert abban feleannyi aggodalom sem volt, mint az épp aktuális csatákban, tinifiával. 

Barátnőm, ez a szent, jó útra tért leány, aki túlnőtt minden nehézségén, és egy hihetetlen konstruktív életet épített ki végül magának, elhatározta, hogy beszél öccsével. Én az ilyen ötletektől mindig félek, okulva a saját hibámból: ha a kistesónak magamat mint követnivaló nagytesót, vagyis ideált határozom meg, abból csak komplexusok (--> nála) és bosszúság az eredménytelenség felett (--> nálam) születik. Arról nem is beszélve, győzködtem, hogy ő sem volt ártatlan diáklány, és ezt bizony joggal fogja odavetni neki kisöccse, az a csöppet sem hülye, éleslátású gyerek. De a barátnőm máshogy gondolkozott, mint én, és meggyőzött. (Vagyis még nem teljesen, de döntsetek ti.) Nem arról kezdett el papolni a kioktatásból nem kérő fiúnak, hogy hogyan kellene viselkedni, pl. tanulni kellene, célokat gyártani és küzdeni értük, beosztani a pénzt, nem elinnia az agyát stb. (ez az önmagát ismétlő erkölcscsősz monológja, olyannyira felesleges szócséplés, hogy már szinte fáj, na), hanem arra hívta fel a figyelmet: legyen okosabb a színjátékban. "Én is végigcsináltam ugyanezeket a rossz dolgokat, de anyu nyugodtabb volt, mert ügyesebb voltam, mint te, és nem tudott róluk. Ez a lényeg, öcsém!" 

Hoppá, hoppá! Ne legyen kétségetek, ezt egy nagyon is jó ember mondta meggyőződéssel szeretett testvérének: ahogy helyén van az esze, úgy a szíve is. Szerinte valóban csak ezen múlt a család boldogsága: az ügyes leplezésen, hisz amiről nem tudott az anyuka, az nem is fájhatott neki. Ez a tanács persze erkölcsi aggodalmat kelthet bennünk. Igaza volt vajon a barátnőmnek? Ez egy jó tanács? Azóta is sokat gondolkoztam ezen, gyűlik a fejemben a sok pro és kontra, ha változtatni nem tudott a testvére viselkedésén (ilyen-olyan okok miatt), akkor legalább az anyjuknak kedvezőbbé szimulálták a helyzetet. De vajon tényleg kedvezőbb lett az anyjuk helyzete? Én örülnék-e, ha jó pár év múlva hasonló szituációban találnám magam? Persze nem tudnék róla, ez a kérdés gyenge pontja, akarnám-e én ezt a boldog tudatlanságot? (És eszembe jut az is, hogy nekem is voltak titkaim anyám előtt, olyan okosan tudtam rejtve tartani őket, ahogy a húgomnak már kevésbé sikerült, neki nehezebb dolga volt, mert bónuszként kapott egy sasszemű nővért is. És biztos, hogy a szüleim úgy gondolják, könnyebb kamasz voltam, mint ő. Akkor most újra itt van a kérdés: jó tanácsot adott-e barátnőm az öccsének?) A perspektíva - a korábbi gondolatszövéseimhez képest - új. Soha eszembe nem jutott volna ezt tanácsolni a testvéremnek. Persze, felülről ítélkező, hibázni nem tudó nagytestvérként nem is csoda, ha ez a lehetőség nem szült opciót a fejemben. A barátnőm ebben volt sokkal nagyszerűbb, mint én - a testvére mellett tudott állni, vele vállalt cinkosságot. Nem tekintette magát jobbnak, csupán ügyesebbnek, s ez sokáig eszembe sem jutott a mesélt történettel kapcsolatban. Néha fontos ez, hogy ne az erkölcsiség vagy a mindent megváltoztatni szándékozó lelkiismeret oldaláról közelítsük meg a problémákat, hanem csak az erőtlen, hibára hajlamos ember nézőpontjából. Szükségtelen a dráma, ebben az esetben nem arra buzdította kistestvérét a nővér, hogy egy újabb szerepet öltsön magára, eljátszva a jófiút, miközben éjjel ablakokon ugrált ki egy hangosabb és boldogabb tér elérése érdekében. Nem a becsapáson volt a hangsúly, hanem az odafigyelésen, nem a testvérére tekintett elsősorban, hanem szeretnivaló, megtört anyjukra: "Figyelj, nem azt mondom, hogy hagyd abba az állandó bulizást meg ivást, majd kinősz belőle úgyis, felőlem aztán hülyére vedelheted magad szombatonként, a szememben nem leszel rossz ember ettől, én csak annyit kérek, anyára figyelj! Ne találjon már rád reggel az árokban fekve! Ha csontrészeg vagy, akkor menj el valamelyik haverodhoz aludni, írjatok egy üzenetet, hogy ott töltöd az estét, és reggel viszonylag normálisan térj haza! Legyél tekintettel az érzéseire, szegény, izgult már eleget miattunk. Próbáld már meg úgy elkövetni a kis stiklijeidet, hogy ne tudjon róla!"

Nem tudom, hogy ez jó tanács volt-e, továbbra sem. Az adott szituációban jónak tűnik. Az egyeneslelkűséggel gondjaim vannak, gyóntam nektek is egy párszor az ügyben, én képtelen vagyok szó szerint venni a "Ne hazudj!" tanítását, egyenesen fafejűségnek és csőlátásnak tartom, ha valaki minden helyzetben literálisan veszi ezeket a szavakat. Azt gondolom magamról, hogy az ember(ség) védelmében én képes lennék egy bírósági tárgyaláson is hazudni, és nem félek ilyeneket leírni, sokan vannak ezzel ugyanígy, ez csak egy apró darab a jellememből. Nem vagyok kóros hazudozó, sem konfabulátor, még csak Alíz Csodaországban-szindrómám sincs (ezek létező pszichés betegségek). Valószínűleg van egy kis baki a gondolkodásomban, amit nevezhetünk nagyfokú tiszteletlenségnek, arroganciának vagy tamáskodásnak is akár. A megérzéseimre, a lelkiismeretemre akarok hallgatni, vállalva, hogy így is hozhatok persze rossz döntést. De nyugodt csak úgy leszek, ha azt teszem, amiben hiszek.

Szóval talán nem mindig rossz a színjátszás. Néha tényleg fontos lehet a tálalás maga: a rajta való agyalás, tervezés. Benne van az énvédés rendesen, de a legfontosabb dimenziója mégis - legalábbis ebben az esetben - a másikra irányuló szeretet. 
Örülnék, ha írnátok egy-egy véleményt, akár e-mailben, akár itt hozzászólásban. Nem kell velem egyetérteni, hisz még én magam sem tudom, mit gondoljak pontosan a leírtakkal kapcsolatban, s nyitottságot érzek belül mindenki véleménye iránt. Szóval hajrá!

"Holnap hajnalig ébren őrizzük álmunk..."