Ma nincs bennem nagy elvárás, meg tudom élni a pillanatokat, mosolygok, ha a szüleimre gondolok, harmincegy évvel ezelőtt örülhettek a kis gyűrött fejemnek. Hallom apám nevetését, kis moncsicsi jött a világra, látom anyám féltő tekintetét. Szegény, már akkor is szorongott. Meg eszembe jut a testvérem születése is, már kilenc éves voltam, épp táborban a Balatonnál (hmmmm, de édes a szám íze), és nem tudtuk, fiú vagy lány. Állítólag csak én szerettem volna kislányt, és mikor tényleg az lett, diadalmas örömöt éreztem, iggggeeen. Milyen gyönyörűnek láttam! Fehér ruhácskában aludt a kiságyában, mikor hazaértem, és rózsaszín volt a szemhéja, áttetsző, kis bordó erekkel. Ettől az emléktől meg újabb képkockák tolonganak a homloklebenybe, egy utolsó észvesztő fájdalom, apró reccsenés, már nem is éreztem, hogy történt-e előrehaladás, csak az összeszorított érzékszervek távolából jutott el hozzám egy rövid, ám meghatározó információ, megszületett a gyerekünk, kétszótagos leányunk, majd' háromkilónyi ágyúgolyónk. Attól a pillanattól kezdve tanuljuk a kötöttséget.
Három a kislány: anyám-testvérem-lányom. Gyönyörű triumvirátus, sokféleségben tündöklő pólusok.
Ajándékozni támad kedvem. Ha mellém állna a gyakran aktív, de betörni lehetetlen humorérzékem, akkor írnék valami vicceset nektek, de hiába hívom, most cserbenhagy épp. A vehemencia az menne, abban bármikor kész vagyok remekelni, de mi értelme lenne? Ne rontsam már el azt a szép napot. Van még egy táblázat-elmaradásom, magammal szemben, a testi témájú. Jó lenne összefoglalni, milyen áldozatokat kell meghoznom az egészségem (egészségünk) érdekében, mikor mennyi mozgást, mély lélegzést, szabadlevegőzést igényelne egy minőségibb élet. El fogom készíteni, de ma még a csokisfánké a világ, hadd szóljon a bundás mogyoró halmokban, meg valami jó kis film hangaláfestésnek, ahogy búrjuk az esti társast a férjemmel majd.
Gyűlnek a jókívánságok hegyekben, boldog vagyok, s bárcsak másoknak is juttathatnék belőle, meg nem értett lelkeknek, akik látszólag szándékosan választják a magány útját, de engem ugyan nem csapnak be. Magamhoz ölelném a világot, de most csak két ember van a közelben, egy épp megérkezett hajpántos férfi, meg egy, a nagyágyban pihegő akaratos kislányka, fejére tekerve az imádott-el nem engedett palást, egy ezeréves pulcsi, anyaszaggal. Alszik. Nyugalom van bennünk, felhívjuk a kinézett telefonszámot, egy kis ajándék, talán jó helyre megy. Torta most nincs, el a konvenciókkal, megteszi a már jól bevált Lebkuchen is, a boltból, nagyon szeretem, meg az imént említett finomságok. A gyertyáról viszont nem tudnék lemondani, a lobogását szeretem (a gyerek már jól használja a lobog igét, narancssárga zászlóval rohangál mostanában a lakásban), plusz lakberendezési szempontból is kifizetődő a látványa.
Jól érzitek, a bejegyzés most színtiszta magamról kategória, ez lett így az ajándékom, nektek és persze magamnak, mert hát az önreklám sajnos mindig jóérzés. Csend van még körülöttem, a tűzijátékot hagyom karácsonyra, majd otthon!, és eldöntöttem, összeírom életem harmincegy legmeghatározóbb zeneszámát, és az elkövetkező napokban (ameddig bírják a családtagok) azokat hallgatjuk. Fincsi kis válogatás lesz, benne néhány szeretett gyerekkori dalóriás, és sok alter arc, kevés diszkóremek, és igen, Modjo Ladyje lesz a tejszínhab mindenen.
Jókedvvel pörögve, hálával telve, fröccsenve-placcsanva, hangosan nevetve, a jóban nyakig elmerülve, felhőtlenül, büszkén, körbevéve, köszönettel nektek is, fakoronával a fejemen.
A születésnapom boldog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése