A szívem

Ahogy befejeztem a legutóbbi bejegyzést, csöngettek. A házinéni volt az, nem mennénk át valamikor hozzájuk, hogy megmutassa az unokája képeit? Örülne nekünk nagyon. Ennyit a predesztinációról.

Tegnap náluk voltunk, örömködtünk a tökéletes vonalazású kisbaba fotóiban, és vittünk saját magunk készítette gratuláló képeslapot, együtt rajzoltuk, a varázslatos Hókata mesés családi portréitól inspirálva. Boldogság volt bennünk és bennük, a néni elmondta többször is, nekik ilyen szomszédaik még nem voltak. Pedig ha tudná, hogy csak ilyen szomszédai voltak, őszinteségre és nyitottságra vágyó emberek, csak az az agyonátkozott első lépés, ugyebár, az hiányzott mindig. 

Szívenütődtem ma reggel. Olvastam egy bejegyzést valahol, és a hatása alá kerültem. Sírnék is, ha nem lennék szégyellős. 

Hogy miért nehezítjük meg saját dolgunkat, már rég nem értem. Hogy miért vagyunk képtelenek jól használni az ajándékba kapott szavakat, rejtély. Sodródunk az elvárásárban, magunkat is becsapva, érdeklődés nélkül szenvedjük ki azt a néhány percet, amíg a másik kiad egy apró darabot magából, valós empátia, önmegtagadás nélkül. A bántás lett a legdurvább énvédő fegyverünk, ha sérelem ér minket, nem a reális önbizalomhoz menekülünk, azonnal előkapjuk a jól bevált sértéseket, ha dekoncentráltak vagyunk, csak egy-egy kurvaanyját, ha gonoszabb mechanizmusban működünk, a személyeskedéssel gyilkolunk. Irtózunk a legcsekélyebb különbözőségtől is, a polgárpukkasztót a poklok poklára kívánjuk, s talán nem is sejtjük, hogy legtöbbször csak irigységből. Az egymásra való odafigyelés képességére lehetetlenek vagyunk, mindenki csak a saját rákfenéjét tartja fontosnak, belesüppedve az önsajnálat csábító, ám felemésztő mocsarába. 

Nem hogy örülnénk mégis! Reggel felkeltünk, a gyerek jobb szeme alatt nagy lila monokli, az óvodában beleesett a kiságy sarkába. Képzelem, hogy üvöltött, és mosolyogni támad kedvem. Ha most itt lenne, hogy megölelgetném a kismacskát! Nem zavarta a folt, talán nem is tudott róla. Örült a sötétkék nadrágnak, ezt Bimbitől kaptuk, elmondta százszor. Keverjek mézet a joghurtba, mert azt szeretné. Az utolsó szót hangsúlyozta, már megtanulta, hogy az akarokra ugrok, s okos, mert ráérzett, a csupán kifejezésbeli különbség sokkal nagyobb eredményeket tartogat számára. Ült a konyhában, partedlitenger a mellkasán, nehogy összekenje a tiszta ruhát (az identitásadó öblítőillat-folyamot), apa már dolgozik, kérdezte. Igen. Sőt, bár ő nem tudott róla, már anya is.

Bicikli, apró szemű esőben. Kapucni a fejekre. Jött a szomszédbácsi a két nagy szibériai huskyval, nagy köszönömök mindkét oldalról, hogy elférhettünk egymás mellett. Az óriási sötétszürke felhő bevonta az eget, pedig ma lámpásünnep lesz, már ott várja a gyereket az óvodában a lámpásbotja (!) és a halacskás lámpása (erős a gyanú, hogy az óvónénik gyártották neki, pedig az áll rajta, hogy a gyerek sk munkája). Az autómosó épp működött, forogtak a kék-ezüst kefék, szépült a dögnagy kocsi, hátam mögött ujjongás a biciklin, de te isz látod, anyaaa? Nem az autó tetszett neki, nem a tisztulás rituáléja, csak a forgás-pörgés, a hatalmas szivacstömbök körtánca. A fickó a volánnál kiintegetett nekünk. Ő is az új közösség tagja. 

Nem tehetek róla, hogy ennyire bennem van az elégedetlenség. Bosszant a hálátlanság, kihegyeződtem a jelenségre. Már annyira unom az álproblémákat, csak a jóidőre várok, ahogy a levegő lesz körülöttem és bennem, a felismerésekre, a lemondásra végre. Az elmondhatatlan szavak megjelenésére, ahogy majd képes leszek gondolatot szülni, újat, határokat átlépni, és legyőzni főleg. A szabadságot vágyom leginkább. 

A férjem fáradt. Korán kel, vasárnap nem, de egyébként mindig. Nincs ereje többhöz, azt állítja. Elhiszem neki, de azért bánt. Mi nem kaptunk könnyű gyereket, az éjszakázások sem múlnak, és az az energiavámpír szófogadatlanság... De úgy tud örülni! Olyan kis szabad lélek, egy sűrű bájgombóc, akarat- és ötlethalmaz. Mit akarunk? Gyurmát? Angyalkát? (Igen, sokszor jó lenne.) A panaszszavak szűnjenek meg, az lenne a jó. Saját magunk átkódolása, az lenne a jó.

Edward Rutherfurd regényeibe kezdtem bele. Ő szereti az emberi sokféleséget, úgy érzem. Nekem való. Én néha tényleg  át tudok lényegülni, felülről tudok magunkra tekinteni és meg tudom látni a gyermekit mindenkiben, ilyenkor olyan nagyon tudok szeretni, az elfogadásra való affinitásom határtalan. Másodpercnyi élmények ezek, de segítenek az eligazodásban, és reményt adnak. Meztelennek érzem magam általuk, egy nagy meleg tenyérben alszom békésen, gondok nélkül. 

Miért bonyolítottuk meg így az életet? És miért hisszük el, hogy az, hogy tényleg bonyolult?

Kész csatatér...