Milenneha

Egy pár napja már, hogy gombamód elszaporodtak az olyan híradások a facebookon, hogy év végével bezár a bazár, vagyis megszűnik ez a kommunikációban központi szerepet betöltő közösségi portál, volt-nincs fészbuk, januártól meghal e szeretett oldal, a virtuális nép kedvenc kovászhelye. Persze egy pillanatra sem hiszünk az effajta híreszteléseknek, józan eszünk megsúgja, sokkal több itt az önös érdek, mintsem hogy veszni hagyjanak egy ilyen kincsesbányát, de mégis, ott benn a sajtkukac szürkeállományban el-eljátszunk a gondolattal, mi lenne, ha tényleg? Mi történne, ha egy reggel csak hibaüzenetes monitor várna minket, s a jól ismert webhely üres tere szúrna szemet a lelkes kapcsolódni vágyóknak? Valóban űr támadna közöttünk? Éreznénk a hiányát? Szegényebb lenne az életünk azután?

Na, akkor játsszunk! Tegyük fel, 2014. január 1-én, talpig macskajajban, mikor majd az internet fásultságában keresünk egy kis enyhet, nem találjuk a menedékhelyünket. Sőt, hogy fokozzuk a szituáció bekövetkezési esélyének lehetetlenségét, tegyük fel azt is, hogy a többi közösségi portál is megszűnik, mert hát valljuk be, egy facebook elvesztése, bár nagy fájdalom lenne, tragédiát mégsem jelentene, csupán más, hasonló funkcióval bíró oldalak erősödnének meg. Így ebben a gondolatjátékban most nem lesz sem Twitter, sem Pinterest, iwiw, Badoo, Flickr, hi5, Myspace, ppl.hu, MyHeritage, Last.fm, Windows Live Spaces, Tumblr, Google+, LinkedIn, myvip, és biztosan rengeteg van még, mindenféle külföldi oldalak, oly sokat nem ismerek (a felsoroltak mindegyikével volt/van valamilyen kapcsolatom, vagy meghívottként, vagy tagként, még felsorolni is borzasztó, mennyi helyre folyt szét a figyelmem). Semmi nem maradna, csak a nagy régi egymásrautaltság, és sok felszabadult perc (óra, félnap stb.), melyet azért mégis valahogy egymásra kellene ellőni. Még messzebbre megyek: mi lenne, ha megszűnne annak még a lehetősége is, hogy virtuális térben építsünk közösségi hálókat, s a kapcsolatalakítás a valós élettérre korlátozódna? Én nem vagyok tudós, nincsenek témába vágó kutatási eredményeim, és nem vagyok átlagon felüli koponya. Egyszerű meglátásokkal rendelkező netfüggő lévén csak fantáziálok, milenneha, s akkor merre és mennyire, hogyan történnének változások, ezen agyalok, pusztán csak szórakozásból. 

Kevesebb kapcsolatunk lenne-e? Azokat az embereket nagy valószínűséggel elfelejtenénk, akik csak csajozási/pasizási célból lettek ismerőseink, na bumm, enélkül azért tudnék élni, legalább lenne egy kis pluszforgalma a nyomtatott sajtós társkereső rovatoknak. (Most mosolygok, mert eszembe jutott néhány régi hirdetés, gyöngyszemek, kamaszlányként hogy vihogtunk rajta az unokatesóimmal, meg Dolák-Saly Róbert Madáretetője, hát azt a könyvet, minden egyes sorát vénásan adagolnám a búskomor emberekbe, oly hatásos!) Sok régi osztály- és iskolatárs is a felejtőben végezné, meg azok a nagyszámú ismerősgyűjtők, akik virtuális térben bátrabban jelölgetnek, míg az utcán szégyenlősen lehagynak, vagy szembejönnek szemlesütve, inkább köszönés nélkül, biztos ami biztos, én egyébként egyáltalán nem haragszom már rájuk. Persze ad egy biztonságérzetet, hogy a kezünkben tudhatjuk a régi nagy szerelmek (?) és barátságok (?) profilgyűjteményét, de nem hiszem, hogy nagy törést okozna a kollekció elvesztése egy esetleges közösségi portálkihalás következtében.

Van itt még sok felesleges elem. Nem hiányoznának a játékok sem (s nekem főleg a játékmeghívások, mondjam, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, vagy ezt már unjátok? pedig igen, gyűlik a sok meghívó, akármilyen hasznavehetetlen betűgyártás, akkor is). Számítógépes játékokból sosincs hiány, megmaradna nekünk az ezernyi játékgyűjtemény, cuki és véres portálhadak, s ha mégse, csak csöngessetek be hozzánk, a férjem rendelkezésetekre áll, jelentékeny mennyiségű lövöldözős, meg űrhajós, meg stratégiai, meg mindenféle bigyós játéktárával együtt. A személyre szabott reklámok ugyanúgy megtalálnának minket e-mailben, telefonon, személyesen, és a jól bevált programnaptárok helyettesítenék az Xy részt vett ... eseményen vagy XY itt és ott van alkalmazásokat. Még mindig nem forgok saját verejtékemben, még nyugodt vagyok, még nem találtam fájó pontot, még bátran mondom ki, vesszen az egész, ahogy van, nem bánnám.

Mi történne még? Belátnánk végre a függőségünket? Az biztos. Egy alkoholista képes letenni az italt, de egész hátralévő életére stigmát kap, egyetlen egy félresikerült pillanat boríthatja a nagy erőfeszítéssel elért kedvező állapotot, sosem mondhatja ki nyugodt szívvel, hogy már nem addikt. Mi még dobálózhatunk a nagy szavakkal, hogy szabadok vagyunk, hiszen a múltkor is, amikor a hegyekben nyaraltunk, két hétig még a telefon sem volt bekapcsolva!, de nem tagadhatjuk, ahogy hazaértünk, visszatértünk a jó kis fenéknövelő szórakozásunkhoz, a függés már él, velünk van, tart minket kedvesen, de erősen. Nem hihetjük, hogy könnyen menne a leszokás, egyre-másra kopogtatnának az elvonási tünetek, több evés, körömrágás, hajszáltépkedés, meg még ki tudja, milyen önkínzó tevékenységek nyernének hirtelen teret és lehetőséget rajtunk és bennünk. De legalább meg tudnánk fogalmazni, végre meggyőződéssel a szívünkben, hogy tényleg beszippantott minket is a rendszer, és a modern kor legnagyobb drogosai lettünk általa. Ez is valami, a belátás mindig az első lépés a gyógyulás útján. 

A pletykaélet szerkezete is átalakulna. Az információszerzés kissé lassulna (vajon meddig és mi lenne a helyettesítő, gondolkodom), ha valaki szóba kerül, nem tudnánk azonnal lecsekkolni, hogy tényleg jól néz-e ki, vagy épp, hogy szegény igen csak megviselődött az elmúlt időkben, vagy szakított-összejött-megcsalt-kirúgták-elköltözött-terhes lett-belecsöppent a jóba-boldog-nemboldog. Más források után néznének a hírgyártó önjelöltek, nyitottabb szemmel járnánk az utcán, több kérdés fogalmazódna meg a valós élettérben, és szép lassan hozzászoknánk, hogy az információ nehezen megszerezhető, értékes dolog. Megnőne a Skype forgalma (nem mintha most nem pompázna a kommunikációs mogul virága), bár ha igazán szigorú lennék, tartva magamat az eredeti (fantázia)koncepcióhoz, azt írnám, már ez sem létezne, sem semmiféle fórum, ahol társakra találhatnánk, és a telefonokat is főleg arra használnánk, ami az ősfunkciójuk volt: hívásra. Bizonyos problémákról kevesebbet hallanánk, s ezért veszítenénk az épp kialakulóban lévő árnyaltságunkból, nem jutna el hozzánk sok jó kezdeményezés híre, a hajléktalanoknak ingyen angolórát biztosító szervezetek tevékenységéről, kutyamenhelyekről, a Bátor Tábor emberséges folyamáról, önkéntes meseolvasókról, a KONY célkitűzéséről, a láthatatlan áldozatokról, s nem kerülne olyan sokszor szóba a megelőzés témája sem. De kevesebb jutna el hozzánk a rossz dolgokból is, s talán a cyberbullying jelenléte is korlátozottabb lenne. Nem tudom biztosan.

A lájkfetisizmust levetkőznénk, de ez csak helyrajzi kérdés lenne, mert a jelenség keresne magának más helyet és közeget,  lényegét tekintve színtiszta valójában közöttünk maradna, ahogy tette ezt már évezredek óta. Valószínű, hogy továbbra is leginkább mások véleménye építené bennünk az önítéletet, nem a lájkok száma biztosítaná számunkra a most jó napom van/szarul  vagyok érzetét, hanem egyéb, a társaktól érkező visszajelzések: szóbeli dicséret, egy-egy elismerő tekintet, mosoly vagy oda sem hederítés, gúnyos fintor, rosszindulatú vihogás a hátunk mögött, több emberen keresztül átszivárgott ítéletmorzsák. Hogy idejutottunk, nem a közösségi portálok hibája, s a miénk sem, régre nyúló hagyománya és rendszer által támogatott beágyazottsága van a mások véleményétől való függésnek, s csak igazán keveseknek, néhány szerencsés flótásnak adatik meg, hogy ezen felül tud emelkedni. Hajrá nekik! (És mély hódolat, természetesen.)

Legfontosabb kapcsolataink pedig megmaradhatnának. Kevesebb közös időnk lenne, hiszen a virtuális érintkezés egy jelentékeny szigete hullna ki kis kezeinkből, és a Skype sem olyan menő dolog, mert aktív jelenlétet kíván, közben nem igazán tudunk másokkal flörtölni vagy épp egy teát készíteni. A beszélgetések tartalmasabbak lennének, megnőne az egységnyi időre jutó lényeges közléselemek száma, és az egymásra figyelés intenzitása. Nőne a fizikai érintkezések mennyisége is, "csak átugrom/k Vikihez/Danihoz egy kicsit", hangzana el egyre többször a szülőkben ellenérzést (?) kiváltó mondat. Főznénk közösen azt a teát, és menne a közös flörtölés is, kajánkodással, dögivel.

De nagyon hiányozna. Az érzés, hogy néhányszáz (vagy tucat) ember mindig elérhető, ingyen és gyorsan, azonnali választ kaphatunk a kérdéseinkre, lesz-e holnap témazáró, vagy sikerült még kibulizni a jövő hetet, és ha eljátszom az üzenőfalas hattyúhalált, akkor mindig lesz, aki ír nekem pár jó szót, a gyerekemre vonatkozóan mindig fogok pozitív visszajelzést kapni, és kikiálthatom bátran, bármikor: elegem van a virtuális térből! Ez nagyon hiányozna. Meg még ezernyi apróság, észre nem vett, fontos és igényes részletek, mert annak oka van, hogy ekkora teret engedtünk a közösségi portáloknak. Szegényebbek lennénk, s mégis gazdagabbak, hatékonyabbak, bár nem hisszük el. Lehet ez jó így is, úgy is, rajtunk múlik, kétségbeesni nem szabad egyik opciótól sem: van élet a facebook után, és közben is.
 

Sequioadendron gigantheum; weinheimi arborétum, 2013.