Kedd reggel

Ha valaki jót szeretne tenni, sokféle lehetőség közül választhat. Lehet például egy jóféle kovászember, olyan, aki összetartja a környezetében lévő embereket, odafigyelve az egyéni igényekre, a többiek jóérzésére, aktuális lélekállapotára. Ehhez igen nagy empátiára és érzelmi intelligenciára van szükség, de létezik ez az embertípus, a barátnőm is ilyen. Jól csinálja, mindig képben van, kinek mire van épp szüksége, ezredszer is megerőlteti magát, hogy a szeretett becenevet mondja inkább ki (a gyűlölt keresztnév helyett, melyet gazdája direkt kért, ki ne ejtsük a szánkon, s én mégis újra és újra elszólom magam, hiába, fejlődnöm kell). Az a titka, hogy szem előtt tart, magáévá teszi azt, ami a másik számára fontos. Ez nagyfokú önzetlenségre vall, én képtelen lennék rá, sokkal érzéketlenebb ember vagyok, brutális tragédiának kell történnie ahhoz, hogy belőlem valós empátiát váltson ki. Ilyen vagyok, ezt már kezdem elfogadni, és a vágy mellett, hogy azért fejlesszem magam e téren, rájöttem, meg kell keresnem azokat a területeket, ahol én tudok jó lenni, ami rám van szabva. Legyek patetikus? Amire teremtettem. 

Nagy szavak. 

Az már kiderült számomra, hogy az állandó jótanuló, a mindig lelkes, a vizet sehol egyáltalán nem zavaró lány képe ha nem is szerep, de csak egy része a személyiségemnek. Nem tagadhatom  meg magam, mert ezek még mindig jellemzőek rám, hihetetlen gyorsan és könnyedén tudok alkalmazkodni bárki stílusához, meggyőződéseihez, életvezetéséhez. A németórákon brillírozok (nem fogok szerénykedni, büszke vagyok rá, hogy ez itt egy őszinte felület), mindkét némettanárom dicsér, és látom a szemükben az elismerést, intelligensnek tartanak (az órákra való felkészülésben szerencsére már csak félig az a cél, hogy megfeleljek, sokkal nagyobb motiváció, hogy minél előbb szépen beszéljem a nyelvet, s ez előrehaladás egy ilyen visszacsatolásokból élő ember számára, juhé!). Szóval, amellett, hogy még mindig (és valószínűleg örökre) magamon hordozom ezeket a régi személyiségvonásaimat, egy egészen új (vagyis újonnan felfedezett) tulajdonság nyer teret a lelkemben: a lázadás, a kritika, az árnyaltságra való törekvés. Nagyon nagyvonalú lennék, ha azt írnám, a három dolog pont ugyanaz? Lehet, ezért inkább óvatosan fogalmaznék: nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Érzem, hogy jó tudok lenni az olyan dolgok megkérdőjelezésében, melyek erős gyökeret vertek az egyénbe, akár kulturális rögződések, de nem az emberért vannak, nem a szeretetből táplálkoznak. Nem hirtelen találtak rám a nagy felismerések, hanem olvasmányélmények, beszélgetések és hosszas agyalások vezettek egyre inkább erre az útra - néha a hitetlenségem, a meggondolatlanságom terelt ide, öröm-üröm, tudjátok. Szeretnék tényleg jót tenni az emberekkel, és hiszek abban, hogy ezt intézményes keretek között is meg lehet valósítani. Azt, hogy magamban ennyire küzdök az ítélkezés ellen, nagyon jó alap (és jó érzés), az, hogy ezt meg is írom a blogban, talán eljut másokhoz is és talán ösztönzően is hat, ez is boldogság nekem. Fontos dolgok ezek, csakúgy mint az adományozás, a lelki támogatás, amit a barátaimnak (vagy néha ismeretleneknek) tudok adni, vagy a kedvesség, vagy a nyitottság, sokat írtam már erről. A legboldogabb akkor lehetnék, ha képes lennék valami olyasmire, mint amit  Zefirelli mutatott be filmjében, ahogy Assisi Ferenc (a későbbi szent)  dobálta ki ablakán drága holmijait örömmel a szegényeknek, tessék, vigyétek mind, fantasztikus lehetett az az érzés, a szabadság felett megtapasztalt áradó boldogság, amikor felfedezte, milyen az, nemet mondani a világ kísértéseire, s csak úgy lenni, szerető emberként. De irigylem!
Remélem, hogy egyszer én is eljutok erre a szintre, mikor már szabad lehetek valamitől és valamire, akár ferencmintára, akár ahogy a kedves családi ismerőseink csinálják vidéken: egyszerűen befogadtak egy hajléktalant. Nem ismerték, nem tudtak róla semmit, egyszerűen csak összeszedték a bátorságukat, megkérdezték, nem lakna-e velük, s a csoda megtörtént, a kérdezett beköltözöttt a házuk alagsorába, lassan két éve együtt élnek, nyugalomban-békességben. True story.

Az önkéntesség életforma, állandó készenléti állapot, mikor és kinek és hogyan lehet segíteni, kezdeményezések permanens tanulmányozása, adás, adás, adás. Én még gyerekcipőben járok, viszont vannak olyan kedves kis szentek a mindennapokban, egyre többen, akik már ügyesen gyűrik az utat, nem állnak meg egy cipősdoboznál (félreértés ne essék, én ezt a mozgalmat egyébként nagyon jónak tartom!). Nekem még árnyalódni kell sokat, ebben segít a Nyomor széle és a  csakazolvassa, végtelenül hálás vagyok a blogíró-szerzőknek, hogy így tanítanak, fejlesztenek engem, hogy a habcsókvilágomból ablakot nyitnak a társadalom egy elfeledett szegmensére. Nagy ugrás ez Vattacukorlandből, nem tagadom, fájdalmakkal járó utazás, kiszámíthatatlan befejezéssel. De a strucckodásból elegem van, a szavak önmagunk képére való hajlítgatásából, csak hogy jól essék, könyörgöm - tovább nem csaphatom be magam. Tanulnom kell az integrációt, mert ez egy nagyon komoly (és talán a legfontosabb) emberi tudományág, irányokkal, vertikális töltekezéssel és horizontális eredményekkel. Nem pedagógiai értelemben, nem anyaként, hanem emberként kell megbirkóznom a bennem lerakódott rétegek lefaragásával, a kényelemből kiugrasztó kis robbantásokkal. Ma már nem reszketek olyan kifejezésekre, mint feltétel nélküli alapjövedelem, és a régi nagy elv, a mert megérdemli/mert nem érdemli meg nem lesz benne minden félrecsúszott nyakkendőmben, hála Istennek.

A maníroktól lecsupaszított lélek nagyon szép a szememben. Minden egyes kis győzelem magunk felett közelebb visz ehhez az állapothoz, és még az is megbocsátható, hogy végső soron magunkért teszünk jót másokkal: miért ne lehetnénk kegyesek azzal a tökéletes, szeretetre vágyó emberrel, aki mi vagyunk? A szeretet káoszából ezt látom egyetlen kiútnak. Boldog csak akkor lehetek, ha így élek. 

Elmélkedős hét veszi kezdetét, sok ajánlással, azt hiszem. Szemezgessetek, árnyalódjatok! 
Örülök, hogy vagytok nekem (és velem).