Gyuri bácsinak, szeretettel, hálával

Meghalt a férjem nagypapája. 
Kórházban, alvás közben. Azt a kifejezést, hogy számítottunk rá, erősnek érzem, inkább úgy írnám, féltünk tőle. Magas, szikár, friss elméjű ember volt, penge humorérzékkel. Nagyon szerette az unokáit, mind a hatot, és egyetlen dédunokáját, a gyerekünket. Mindig bűvészkedett neki, feldobta a labdákat sorra, s azok valahogy nem estek le (mert ügyesen a kezében tartotta őket, de ezt nehéz volt észrevenni), nevettünk sokat. Állandóan udvarolt a nőknek, sosem nyomulva, inkább csak dicsérte a női szépséget, és közben mindig tudtuk, egyetlen igaz szerelme a felesége, a férjem nagymamája, ez a kivételes szépségű asszony, aki tizenhat évvel fiatalabb nála. Sok hobbija volt, agrármérnökként még több amputált lábujjal is szeretett a kertben sertepertélni, a paradicsomai katonás rendben sorakoztak, az almák és a körték fonott kosárba szedve, mindig zamatosan, mindig elérhető közelségben, mindig a rendelkezésünkre állva. Szenvedélyes fotós volt, a mamáról régen gyönyörű művészképeket gyártott, mostanában meg a gyermeket örökítgette szorgosan, nem tudott betelni a gének által átörökített mandulaszempárral. Egy harcos volt, régóta küzdött betegségekkel, és mindig kikeveredett belőlük, a véleményéből pedig nem adott, az injekciózás nagymestere volt, de mégis jóindulatú. Nehéz ezt most elmagyarázni. 

Szerettem őt, félek a hazameneteltől is most már, hogy nem fog ott ülni a fotelben, a nappali szoba állandó díszeként, nem fog édes-régi történeteket mesélni, s nem fog magáról megfeledkezve, a szigor álarcát levetve, csodálattal adózni a gyermek milyenségéért. Hálás vagyok, hogy ismerhettem őt, hogy én is adhattam neki valamit, hogy ilyen hosszú kort megélt, hogy ilyen élménydús élete lehetett, hogy családtagjai körében teltek a napjai. Hálás vagyok, hogy hagyott magának időt és teret az élet fontos dolgaira, hogy szeretett újságot, könyvet olvasni, komolyzenét hallgatni, hogy évente elutaztak a mamával Gyulára, és szép európai nagyvárosokban is jártak korábban. Hogy szerette a Balatont, hogy a szepezdi erdőben furulyát faragott a férjemnek, akinek ez sokszor emlegetett, kedves gyerekkori emléke. És most kemény leszek. Hálás vagyok, hogy példát is mutatott neki, a velem élő barnaszeműnek, mert ha ő nem lett volna ott az ínséges időkben, amikor apósom nagyjából kivonult a gyerekei és felesége életéből, nem is tudom, mihez kezdett volna drága anyósom egyedül. 

Persze van itt még valami, ami nyomaszt. Nem igazán tudom, hogy mit mondjak a gyerekemnek, hogy egyáltalán mondjak-e valamit. Abban biztos vagyok, ha hazamegyünk karácsonykor, keresni fogja a dédipapát. 

Tegnap délelőtt megírtam egy másik bejegyzést, de most mégis inkább ezt teszem nyilvánossá. Így szeretnék elbúcsúzni Gyuri bácsitól, és a videoklippel, amit tegnap több unokája is posztolt az emlékére.