Nincs mitől félni

Kezdek visszatérni, kilátni az ezernyi teendőből. Unalmas lehet állandóan a mentegetőzéseimet olvasni, próbálom is fékezni magam, mert a blog nem ezért született. Rettegek, hogy öncélúnak bélyegzik ezt a felületet, s közben mégis hihetetlen csábító néha az önsajnáltatás, lám, mennyi gondom-bajom van nekem itt a messzi idegenben! A fejemben hemzsegnek a fontosabbnál fontosabb témák, de sokszor győz a házi mogyorókrém és az ikszfaktor, a menekülés harminc új ige megtanulása elől (három alakkal, a mindenit!), a tologatás, tudjátok. Ilyenkor mindig nehéz a szembenézés, pocak behúz, mellkas kidülleszt, majd feltartott mutatóujjal szigorkodom magammal: ebből aztán elég! Vár a munka, a szolgálat, melyet vállaltam lelkesen bólogatva, s amiben bukdácsolok nap mint nap. Hjaj, te szentem, nyugodj már meg egy pillanatra, csitít a férjem. S közben nem is veszi észre, épp az a baj, hogy túl sok nyugodt pillanatom van. Ha valaki ilyen sok szeretetet kapott élete során, mint én, akkor adnia is kell. A nagy, puha pamlag - ellenség. A másokért való küzdelem, áldozat - a barátom. Értem?

Ma, ahogy hazatekertem, eszembe jutott egy régi beszélgetés. A konyhában ültünk, kávéztunk. A kicsi ott zsongott körülöttünk, erre gondolni mindig jó érzés, hogy egy húsvér entitást bocsátottunk a világ rendelkezésére, s hogy a családunkban eggyel több ember van, kiráz a hideg, csináltunk magunknak egy kis lelket, szerethető barátot. A férjem beszélt, főleg könyvekről, melyeket akkoriban olvasott. Neki a scifi a mindene, boldogan merül el az igényes utópiák nyújtotta álmodozásban, s sokat magáévá is tesz, nem keveset hallgatok én az önmagát felemésztő társadalom eszméjéről, vagy az asimovi robotuniverzumról. Néha csak nevetve mesél Lem Pirx kadétjáról, de a szemében olyan csillogás van, hogy nem szakíthatom félbe, még ha nem is mozgat meg túlságosan a topik, ő is sokat nyel tőlem, főleg nyakatekert elméleteket, melyek még a legkedvesebb barátnőim számára is terhesek. Szóval, a konyhaasztalnál ültünk, és megfogalmazott egy gondolatot: csak akkor van jövője az emberiségnek, ha az egyén tiszteletet nyer. Visszakérdeztem, ezt hogy érti. És akkor nehezen követhető monológba kezdett, s elcsodálkoztam, ennyire nem ismerem a férjemet, ilyen fontos és velős gondolatai vannak, én meg csak egy flegma kis kamaszfiúcskát látok benne mind a mai napig! Minden olyan rossz dolog, ami a környezet és az emberiség pusztulásához vezet, magyarázta, abból fakad, hogy nem értékeljük eléggé az embert magát. A tömeges bénítás, a média manipulatív gépezete, a nagyvállalatok működési mechanizmusa, a profitnövelési intenciók, a fogyasztás elősegítésébe fektetett energia (mely szemetet csinál mind a fogyasztóból, mind az előállítóból) ésatöbbi, ez mind-mind azért létezhet, mert az embert nem értékként tekintik, hanem a vagyonosodás legfőbb eszközének. Itt háború lesz, tört ki belőle a forradalmár, a meglévő rendszereket elpusztító nagy tisztító tűz, és ha majd megfogyatkozunk és újra kell értelmeznünk magunkat és a világot, felértékelődünk a saját szemünkben. Az űrbe utazni csak így tudunk majd!, tette hozzá komisz vigyorral. (Ekkor megnyugodhattam, újra megkaptam a már megszeretett gúnyos tinit.) Szerinted lehetséges ez, kérdeztem. Sóhajtott, ő attól tart, hogy az emberi önzés miatt nem. Néha, este, mikor olvas, azért elmosolyodik, egy-egy pillanatra hinni tud az emberben. Nekem könnyebb, a hitem máshogy vezet, s képes vagyok örülni apró dolgoknak is. Azokból kell erőt meríteni, és azokból kell boldogságfalat emelni magunk köré, máshogy egyszerűen nem lehetséges az elégedettség elérése. 

Ne ijedjetek meg, azért nem így telik minden egyes kávézgatás a mi családunkban sem. Ez csak egy kivételes alkalom volt, ráébredés, milyen értéktelenként görget minket a rendszer, és ezáltal hogyan determinálódik belénk is az értéktelenség érzete. Szerintem az embertelenség mechanizmusából úgy tudunk kilépni, ha elkezdjük becsülni a körülöttünk lévő társainkat. Családtagokat, barátokat, s túllépve ezen a gáton: a szomszédot, az utca emberét, a gyerek barátait, más szülőket, meg nem értetteket, szegényeket, gazdagokat, csendeseket, s a megvetni oly könnyű hangosakat is. Nekem ez a legnehezebb.

Most rohanok, mára elég ennyi agylövés. Ahogy mondtam, a héten készülök néhány izgalmas és fontos témával. Tartalmasabbá szeretném tenni a ti adventi időszakotokat is, önmagamért is, nehéz cipelni ennyi bennrekedt kérdést. Addig is, egy kis darabka magamból, szeretettel!
   

 

A valaha létező legprofibb dalszöveg, csodálatos zenei körítéssel. Mit is írhatnék? Enjoy!