Nyuszik, papagájok, angyalok

Ma reggel, az óvodába menet, egy kis nyuszi futott át előttünk az úton. Furcsa, milyen sok nyúl él a panelházak közötti kis bokrok alatt, riadt szemű, világosbarna szőrű állatok. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi a legkedvesebb a megjelenésükben: a két oldalra nyíló, bájosan rezegtetett fülek, a fejükön abnormálisan nagy helyet foglaló, kerek szemek, az égre meredő, csúcsban végződő pamacsfarok vagy a pisze orrocska. Egy biztos, még mindig tudunk örülni a kétütemű ugrássorozat látványának, még nem tekintjük természetesnek a jelenlétüket a szürke falak közt, még nem vagyunk autentikus idevalósiak. Leállunk a biciklivel, gyönyörködünk, a gyermek örül, néhány méterre tőlünk magyar segédmunkások egy kis csoportja hangosan viccelődik, nni, ott fut a vacsora, azt hiszik, nem értem. 

Él néhány legenda a városlakók közös emlékezetében arról, miért van ennyi nyúl egy nagy gyárvárosban. Mi is kíváncsiak voltunk, hogyhogy nem a környező földeken élnek ezek a jószágok, hogyan lettek mezei nyúlból hirtelen városi nyulak, mi eddig ezt a jelenséget csak egerekkel ismertük, azt is csak mesekönyvből. 

Azt mondják, hogy a nyuszikat egy nagy természetrajongó szoktatta elsőnek a rideg falak közé, csakúgy, mint a környéken megsokasodott zöld papagájokat. (Még a telet is átvészelik valahogy ezek a színes csodák, szívós állatok.) Egy másik, racionálisabbnak tűnő magyarázat szerint a vegyi gyár miatt volt szükséges a nyulak városba telepítése: állítólag az embernél érzékenyebben reagálnak bizonyos vegyszerekre, így, ha valamilyen probléma folytán nemkívánatos anyagok kerülnének földbe-vízbe-levegőbe (a gyárból), a nyuszik itt-ott megjelenő teteme figyelmeztetné a városlakókat (és a monstrum vegyész vezetőit, természetesen) a veszélyre. 
Hogy ez nem túl romantikus? Lehet, de ha az ember a környezetében nap mint nap előforduló jelenség okára ilyen érdekes magyarázatot kap, örül. Megcsillan a szem, tágul a pupilla, az agy mélyen elraktározza az információt, s beindul a képzeletbeli sikerélménygyártás: micsoda presztízs lesz ezt a dolgot megosztani családi körben, a gyerekkel, ismerősökkel, blogolvasókkal...  

A legendák, a közös nagy történetek, a kollektív kincsesbánya - mekkora szükségünk van rájuk, megérzem néha! Elemi ösztön, túl minden szexualitáson, hogy mesébe gyúrjuk a hétköznapi csalód eseményeket, hogy színes festéket csöpögtessünk a korsónkat betöltő átlátszó anyagba. Egy-egy jelenség magyarázatára éppoly szükségünk van, mint a vadregényes körítésre. Ez a tudás boldog nosztalgiát szül az agyunkban, közösségteremtő, meghatároz minket. Az első lakat a szerelmi rácson, Báthory Erzsébet véreskezűsége, a kürt, mellyel herceget (~ császárt) öltek, a városba költözött nyulak, az emberséges angol rózsa (avagy Gyertya a Szélben) vagy a piros orrú rénszarvas. Széles körben ismert, identitásba épített történetek, csakúgy, mint a répától megtámogatott fütyülési készség, a kutyáknak tulajdonított lélek vagy a bariszámlálás álomba ringató képessége, és most nem ironizálok. Észre sem vesszük, s a történeteket már mi magunk gyártjuk, tápláljuk, duzzasztjuk, alakítjuk. Ki mondta, hogy a nyers palacsintatésztától összeragad a popink? A dédi, meggyőződéssel, és ez jóval félelmetesebb érvnek bizonyult, mint a hasfájás réme. A barátnőméknél minden kicsitől a cica vitte el a cumit, a lányok könnyes, de megértő szemmel tekintettek még pár napig minden elhaladó macskára, bizony-bizony, Cirmoséknál is elkél a drága jó cumi, belátták ők is. A németeknél advent idején, ha rózsaszín az égbolt, az bizony csak egyet jelent: az angyalok épp plätzchent sütnek, jellegzetes karácsonyi aprósüteményt.

A gyerekünk, ha harangszót hall, csak legyint, már megint az angyalok. Nem mi mondtuk neki, egy mesekönyvben látta, hogy kis puttók kongatják a nagy öntöttvasakat szorgosan, s ő magáévá tette az ideát. És ki vagyok én, hogy kijavítsam? Szinte lubickolok a mesében, és húzom, ameddig csak tudom: ha lehet, soha ne derüljön ki az igazság. (S valójában, ki tudja, hogy mi az igazság?)

Ezekkel a történetekkel, mesés világlátási morzsákkal nem ártunk. Nem süllyednek a pletyka szintjére, nincs bennük intrika. A kreativitás, az emberi leleményesség mozgatja őket, a mindenre választ keresés az elem bennük. Néha még azt is megengedik maguknak, hogy a racionalitás álcáját öltsék fel, de legtöbbször megmaradnak kedves, ártatlan képzelgésnek. Kis díszek a mindennapi fantáziátlan beszélgetésekben, s közben szerényen eltakarják valódi, igen magasztos céljukat: embert kívánnak összekötni emberrel, emlékben, mozdulatban, mozzanatban, ártatlan összenevetésben. 

Nálatok vannak családi "legendák"? 
(Tudom, tudom, kicsit nagyvonalúan bánok a legenda szó használatával.)

Aki keres, talál. Többet is.