- Én veszek jegyet, - mantrázta lesajnálóan a barátnőm felé - mert nekem ez a kultúrám.
Ez fájó, igaz? Kiérezzük a bántó tónust a szavakból, ugye nem csak én? Lehet, hogy túl érzékenyen reagálok, de ilyen erővel már azt is mondhatta volna a vérig sértett barátnőmnek, "rossz ember vagy". Mert ők, az égigmagasztalt (fogyasztói) kultúrájukkal együtt odáig merészkednek, hogy azt gondolják magukról: szabálytiszteletük, becsületességük csupán valami erkölcsben gazdag, emberséges belsőből táplálkozik, s nem a megkeresett euróezrekből. Ó, balga lélek, az ember az már csak ember, s könnyebb ott tisztességesnek lennie, ahol van miből. Nevezhettek cinikusnak, én ebben a kérdésben inkább reálisnak tartom magam. Te dán leány, kérlek, hidd el, ez nem ilyen egyszerű. Nem gondolhatjuk még lelkünk mélyén sem, hogy előbb volt a tiszteletlenség, s csak aztán jött a szegénység. Nem gondolhatjuk, hogy a gonosz, az elmaradott Balkán, a maga csalásra való hajlamával, önmaga mocskából soha kimászni nem tudó habitusával, az meg is érdemli! Ha az ott élők kulturája (hogy is érthette ezt a szót? talán "viselkedési mechanizmusa") már-már társadalmi szinten hajlik a csalásra, a mutyikra, (s most nem politikai szférákról beszélek, hanem olyan apró kis stiklikről, mint blokk nélkül olcsóbban utazni a volánbuszon (sic!), e-mailcímekkel zsonglőrködni olcsóbb fényképelőhívás miatt, telefonfülkében talált pénzt gyorsan zsebre vágni ésatöbbi), annak bizony más oka is van, mint az emberekben keresendő sunyiság. A barátnőm ügyes volt, nyakig megbántva, de büszkén csak ennyit szólt:
- Hát tudod, hogy nem veszek jegyet, ez meg az én kultúrám...
Rászántok-e még a témára néhány percet? Nagyon kedves lenne tőletek! A minap rábukkantam egy szösszenetre, melyet el kellene olvasnotok a folytatás megértéséhez. Elsőként ugorjatok ide, aztán térjetek vissza hozzám, folytatom a hőzöngést, nagy örömmel!
A felsorolás érdekes, ugyanakkor veszélyes, mert megerősítheti az embert abban a tévhitében, hogy a szegények önmaguk hibájából képtelenek kitörni nyomorúságos helyzetükből. Számos olyan hibás mechanizmus, rendszeradta beidegződés munkálkodik bennünk, melyek nyomán elhisszük, hogy tényleg, hogy mindenki saját maga sorsának kovácsa, a lehetőség mindenkinek adott, és hogy aki nem, hát az megérdemli. Hogy gyűlölöm én ezt a kánont! Ez nárcizmus, a büszke ember önelégült szólama. A megszerzett tudásunk behatárol minket, s nagyon nagy hősnek kell ahhoz lenni, hogy valaki túlnőjön a szocializáció adta keretein. Ha nem vigyázunk, a belinkelt felsorolás is megerősít minket a tévképzetben: "a lusta, változtatni képtelen szegények nem tesznek mást, csak szar kajákat esznek, szerencsejátékoznak, céltalanul, kultúra (~ olvasás) nélkül élnek, egyre csak hízva, tévét bambulva, valóságshowkon nevelkedve, önsajnálva." A gazdag ember, a minőségi életet élő ember, aki e felsorolást olvasva kritikát és ítéletet fogalmaz meg a szegény emberek énhatékonyságát célba véve, ott követ el hibát, hogy nem tekint az eredetre. Bár mindenben az okokat keressük, ha másról rosszat hallunk, erről valahogy elfelejtkezünk. Mert lehet, hogy sok szegény tényleg ezt teszi, elsüllyed a változtatni nem tudás mocskában, de az a legnagyobb bűn (szándékosan nem hibát írtam) ilyenkor, ha a változtatni nem tudásba a változtatni nem akarást látjuk bele. Nem erről van szó. Ezek az emberek - legtöbbször - azért nem változtatnak, mert nincs meg a változ(tat)áshoz szükséges eszköztáruk. A nincs, az meg ugye nagy úr, arra nincs válasz, megírták ezt már nálam sokkal okosabbak, sokszor.
Miért is olvasnának? Nekik nem adatott meg az a szerencse, hogy egyévesen a kezükbe nyomtak volna kedves kis könyvecskéket. Amíg iskolába nem kerültek, valószínűleg azt sem tudták, mi az a könyv. Ezt a hátrányt ledolgozni pedig egy élet is kevés. Valahogy megtanulták ők az ábécét, de mind funkcionális analfabéták, tudnak ugyan olvasni, de nem értik a hangosan kimondott szavakat. A tévé, az persze más, hiszen ott csupa olyan műsor megy, ahol érthetően kommunikálnak, a valóságshowkban legalább ott van a megnyugtató szleng, a követhető intrika, az életből már jól ismert érzelmi válságok, és az egy percre jutó bazmegek száma is kielégítő. Hogy ők ezt szeretik nézni, nem az ő hibájuk. Egész nap éhbérért robotolnak, három műszakban húzzák az igát, nincs pénzük igényes étkezésre, nincs igényük igényes szórakozásra. Miért ne szerencsejátékoznának? Ez az egyetlen reményük, hogy végre, ennyi megalázó, gépies, kalandszegény év után pénz álljon a házhoz. Fel sem fogják, hogy mennyire esélytelenek a győzelemre, hogy életük végén végül mennyi mínusszal zárják a kenómérlegüket. Hogy "szemét" kajákat esznek? Amire pénzük van, csak azt. Hogy nem hallgatnak hangos könyvet? Ezt ugye senki nem rója fel nekik? Hogy nem hisznek a szerencsében (ők nyilván nem a szerencsejátékozók, igaz-e)? A célok erejében? A megvalósulásukban? Miért is hinnének? Hiszen egész életük a sikertelenség körül forgott. A legtöbbjük számára az lett a kultúra csimborasszója, ha tiszta ruhában jelennek meg, s ha a gyereküket hangos szóval (vagy veréssel) idomítják a fennálló, nagy rendhez. Nincs olyan benső nyugalmuk, biztonságérzetük, szeretetteljes közegük, amire építeni lehetne, amit eszközként lehetne használni egy boldogabb élet megteremtésében. Nem gondolkoznak embert építő szépirodalmon, nem éreznek katarzist egy folkjazz dal hallatán, nem fognak teendőlistákat gyártani. És ez nem hibájuk.
Mi, a büszkék, az elégedettek, mi sem lennénk képesek rá. Az a feladatunk, hogy ezt elfogadjuk, s azt is, ezen változtatni csak mi tudunk. Mi kaptunk eleget, rendelkezünk a változtatáshoz szükséges tudással, telve a szeretettankunk, mi már megvívtuk a kis csatáinkat. Nem nyugodhatunk meg saját jólétünkben. Nem engedhetjük meg magunknak a felszínes, álszent kritikagyártást, lenézést, a "Miért nem változtat ő maga?" és a "De miért csinálta ezt?" önmentő kérdéseket. Nem eshetünk a büszkeség csapdájába, rá kell jönnünk, milyen fontos, hogy megváltoztassuk az (szegény) emberhez való viszonyulást. Nem tehetnek róla, segítségre szorulnak. S ha nem fogadják el, sokszor arról sem tehetnek, de erről majd máskor beszéljünk.
Beszélgessetek erről, keressetek olyan embereket a közeletekben, akiknek segíteni tudtok. Akár egy mesekönyvvel, akár egy zacskó friss gyümölccsel, akár egy kedves beszélgetéssel. Mert ez, az egymás felé fordulás, a másik életébe való helyezkedés, a látni így képes szeretetképzés, ez kell, hogy legyen: a mi kultúránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése