De nem így lett, szerencsére. Kaptunk egy spéci kislányt, akinek lételeme a kuszaság, az irányíthatatlanság, a folyton újat keresés, aki állandóan éhes: hol és hogyan lehet ismét tradícióromboló. Nagyon sokat alakított rajtam: az éjszakázások, a szűnni nem akaró szopásorientáltság, a meg-megerősödő anyafüggőség, az irányíthatatlanság, a nappalokat sűrűn hálózó nemek és csakazértsemek. Én, a tökéletesen idomított leánygyermek, el sem tudtam képzelni, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor félve megyek az oviba, aznap vajon mit fognak a fejemhez vágni. Pedig én megpróbálok mindent: iszonyatos energiákat mozgósítok, hogy következetes tudjak lenni, ugyanakkor mindig figyelembe vegyem a kicsi igényeit is. Van, hogy családunk két dudása (az apa és a gyermek) között én vagyok a labdákat lepattintó fal, a békítő, és ez a szerepkör nem hálás, sokszor válok benne a bűnbakká. De csinálom, mélyreszívok minden egyes kis dicséretmorzsát, az is engem erősít, és közben imákat mormolok magamban, csak legyen még elég türelmem holnapig, csak múljon el ez a (nagyjából tizenhetedik) dackorszak holnapra. Néha borul a bili (átvitt értelemben is!), szakad a cérna, és kiabálok, csapkodok, ahogy a csövön kifér (el tudok-e még sütni egy mondaton belül több közhelyet?), aztán megbánom, rettegek, na ennek a kifakadásnak vajon milyen nyomai lesznek a gyerek lelkében, és miket fog a fejemhez vágni tíz-húsz év múlva, fú, eszembe jut, én is hogy tudom osztani a szüleimet!
Aztán jön néhány könnyebb nap, mosolygós pepecselés, mesekönyvekkel, finom ebédekkel, jól sikerült németórákkal, aztán újabb völgybe kerülünk, torokszorító érzéssel végre az ágyba küldjük a gyereket este, és sóhajtunk, fáradtak vagyunk, s ma igazán nem volt jó ebben a családban gyereknek lenni (s felnőttnek sem).
Így gyűrjük magunkat, megpróbálva a legjobbat kihozni, pezsgőt bontva az örömök felett, szemlesütve, szégyenkezve a kudarcok miatt. Csináljuk, igyekszünk, és többet nem dőlünk be gyereknevelési elméleteknek. Tényleg, ezért kezdtem el írni a mai bejegyzést. Írtam már arról, mennyire szükségünk van az útmutatókra, az írásban rögzített terelőkre, és sokszor belátjuk, teatyaúristen, dehát ez nonszensz. A szaktekintélyek tisztelete bennünk van, mélyre kódolva, ájtatos arccal borulunk földre minden doktor és doktrína előtt. Mert hát ha egy pszichológus azt mondja, hogy a gyereknevelés így és úgy helyes, akkor az biztos, és főleg ha egy (el)ismert pszichológus teszi ezt - még köszönőlevelet is írunk neki. És sokan tanácsolják azt is, hogy ösztönösnek kell lenni, csak a saját és a gyerek jelzéseire figyelni, de ezzel meg az a baj, hogy a világ minden területét úgy alakítják, hogy az ösztönösséget kiöljék az emberekből. A fogyasztói magatartás konzerválása miatt az a rendszer legfőbb célja, hogy irányítható személyiségeket formáljon (az iskola meg küzdhet ezerrel, nagyon nehéz ilyen körülmények között éleslátású, kritikus gyerekeket gyurmázni). Nagyon nehéz ráéreznünk, adott szituációban éppen mi a helyes, egyre dörömböl az agyunkban: fele királyságomat egy tökös tanácsért (~ parancsért).
Nálunk nagy kérdőjel a hiszti, vagyis a kezelése. Ha a gyerekünk rosszat csinál, és mi leszidjuk, bömbölni kezd, nagyon érzékenyen reagál a szeretetmegvonásra. Ilyenkor persze megsajnáljuk és megvigasztaljuk, csupán abban áll egy-egy eset különbsége, mennyi idő múlva következik be ez a békekötés. Nekünk is szükségünk van a tombolásra, a feszültséglevezetésre, a revans édes érzetére. Gondoljatok gonosznak, én vállalom. Azért nem érdemes nevelési sémákat gyártani, mert minden személyiség (gyermeké és szülőé), és minden szituáció más módszert kíván, és bizony-bizony van, hogy kivonulok a szobából, én ezt a hisztit nem hallgatom kislányom, ha majd jó gyerek leszel, kiveszlek a kiságyból. Nem örülök neki, hogy nyilvános helyen ezt leírom. Mégis megteszem, mert ha már belevágtam, ezt is el kell árulnom. Nem jelölök ki magamnak határozott utat a gyereknevelésben, a jóérzés az egyetlen, ami számít. Érzem, ahogy távolodom a paradigmáktól, egyre kevésbé hiszek a konzervatív elvekben, s egy-egy liberális elem beemelése a hétköznapokba - ejj, de emberi. Sajnálom, hogy a politikai szféra messzire lőtte (~lejáratta) ennek az egyébként pozitív töltetű szónak a presztízsét.
Szóval, ha Ranschburg Jenő a síró gyereket felvegyük-e a kiságyból dilemmájára azt a választ fogalmazza meg, hogy mindenképp, nem hat rám.
"Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e megszólítani a világot, vagy tök fölösleges - és ezt egy életre tudomásul veszi.
Ha megtanulja, hogy a világot érdemes megszólítani, mert a világ válaszol, ráadásul adekvát módon válaszol, ennél gazdagabb tanulmányi anyag egy életkorra nincs is.
De az ellenkezője is nagyon tanulságos. Amikor azt tanulja meg, hogy - teljesen mindegy, hogy én mit csinálok, mert nincs reakció- , akkor ezt is használni fogja az élete során, és nem fogja megszólítani a világot soha."
(Forrás: babasmamas.hu)
Szívem szerint mindig és azonnal kivenném, és ezt az esetek nagy részében meg is teszem. Aztán meg van, hogy én leszek magamnak az első - csak pár percig. Csak pár percig nincs lekötés, lekötődés, kötelezettség, megkötés, kötöttség, elköteleződés - csak én vagyok. Fáradtan, csalódottan, szomorúan vagyok akkor, de talán valamivel nyugodtabban. Nekem nehéz ez az anyaság. Végül mégis összebújásba torkollunk. Hiszen szeretjük egymást, végtelenül nagyon. Sebeket okozunk egymásnak, tesszük, amit jónak látunk. Ha erősek és bátrak vagyunk, képesek vagyunk változni. Anyósom szokta mondani, szépen is néznénk ki, ha ennyi év alatt nem fejlődtem volna!
Egyébként boldogra kerekedik az adventi időszak, végre gondolkodom is ezekben a hetekben, és vonalakat húzok saját magam megrajzolásához. A kicsi most két napig itthon van velem, beteg. Karácsonyi ajándékokat gyártunk, és annyit nevetünk. Néha meglátom egy-egy mosolyában a humorérzéket, hogy már tudja, pontosan melyik szónál és hogyan kell nevetni, még ezt is ellesi tőlünk. Ma még nem rosszalkodott, örülök is nagyon. Holnap meg! Nem tudom, mit írjak. Felkészültem. Utánam az özönvíz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése