Lassan már hét éve, hogy túljutottam életem legnehezebb időszakán, hogy kikecmeregtem egy sunyi lelki betegségből, a depresszióból. Sajnálom, hogy igen meggyötört a kifejezés maga, de az, hogy ennyiféle lelkiállapot jellemzésére alkalmas a szó, senki hibája. (Vagy mindenkié.) Ha egy kor ennyire tempó- és teljesítménycentrikus, ne csodálkozzunk, ha egyre csak nő a magukkal és környezetükkel elégedetlenkedők száma. Ha egy korban ennyire fontos az idealizált szépségeszmény (én nem hiszem el, hogy ez régebben is ilyen nyomasztó tudott lenni, nem, biztos, hogy még az ókori görögöknél sem!), nem meglepő, ha egyre többen tartjuk csúnyának, s az idő előrehaladtával szinte visszataszítónak saját magunkat. A lelki nyomor pszichés deficitet okoz, az meg már csak hab a tortán, hogy ezek a kedves kis agybajok a testi betegségek melegágyai. Nem könnyű senkinek, na.
Már ismertem a férjemet, de még csak barátkoztunk, mikor nagyjából nyolc éve az ezeréves kis Swiftjével utaztunk egy vidéki víztoronyhoz, ahol ő a munkáját végezte, én meg voltam a lelkes kísérő. Egy könyvet olvastam az úton, mert épp nem találtunk közös témát, valahogy meg csak el kellett ütni azt a negyedórát, mielőtt megkezdődött kétszáz lépcsőnyi ámokfutásunk a torony sötét, nyirkos belsejében. Izgalmas volt a fejezet. Leparkoltunk az autóval, a barnaszemű kiszállt, mondtam neki, hogy kicsit később utánamegyek, de ezt a két oldalt befejezem, mert nem bírom abbahagyni. Egyedül maradtam. Faltam a sorokat, kapaszkodtam a könyvbe. Aztán ahogy elért hozzám az írás adta mondanivaló, lassan körvonalazódni kezdett egy idea az agyamban. A körvonalazódást ott helyben megerősítés követte, s ahogy a fejezet utolsó mondatához értem, meggyőződéssé vált bennem a gondolat, depressziós vagyok. Remegett a bensőm, higgyétek el, ez a hír akkor pozitív volt, végre megtudhattam, mi a fene gond van velem pontosan, hogy beteg vagyok, és hogy van megoldás. Borzasztó ambivalens idegállapotba kerültem: felszakadni vágyott bennem az összes fájdalmam és hihetetlen boldogság volt egyszerre rájönni, nekem is van helyem a világban, ne temessem még el saját magam.
A fejezet egyébként épp a depresszió összes ismert tünetét sorakoztatta fel, a megnevezett pontoknak nagyjából kilencvenöt százaléka jelenvaló volt az én életemben is. Ez sokkolt, s mégis felszabadított. Ha akkor épp nem olvasom ezt a könyvet, nem tudom, mikor jött volna a megváltó felismerés. Így elmondhatom, hogy szépirodalom ide, szépirodalom oda, ez az íromány volt legnagyobb hatással az életvezetésemre. (Talán a Biblia beelőzi.)
Mivel a kötet azóta sem fordult meg a kezemben, boldog nosztalgiával írok róla, s csupán emlékezetből. Nyugodtan pötyögöm a betűket, már nincs helye semmi pszichés önirtásnak a fejemben: lám, gyógyult vagyok, erős, énhatékony ember. Családdal, két barnaszeművel. Elért célokkal a hátam mögött, elérendő célokkal előttem. Hálás vagyok a könyv írójának, és a véletlenek sorának, hogy akkor és ott épp ez a vékony kis kötet adatott a kezembe, és rácsodálkozom mindig újra, tényleg kiszámíthatatlanok az utak.
Gyökössy Endre, ha jól emlékszem, lelkész és pszichológus egy személyben, könyvének címe: Magunkról magunknak. A pszichológiai tudást azért tartja fontosnak, mert hasznosítani tudja a hívek megismerésében, megértésében, megszeretésében és segítésében. Pszichológiai irányzatokat mutat be laikusoknak, nagy hangsúlyt fektetve a sok áldozatot szedő, ún. modernkori lelki megbetegedések bemutatására. Mindezt olvasmányosan, közérthetően teszi, és - amennyire ez lehetséges egy nem túl terjedelmes kötet keretein belül - megoldásokat is keres egy-egy pszichés deformáció elkerülésére és gyógyítására. Mivel minden embernél máshogy folyik le egy-egy ilyen típusú betegség, nyilván csak irányokat tud megadni, s ezt hangsúlyozza is. Mégis, olyan remekbeszabott kis gyűjteményt alkotott, mely hasznos lehet bárki életében. A mai napig képes vagyok megállapítani, ha valaki hasonló gonddal küzd, mint én tettem nyolc évvel ezelőtt, a szemem előtt a betűtípus, meg ahogy rotringgal vékonyan aláhúzogattam a víztornyos eset után a tüneteket (hát nem szimbolikus?). Rengeteget segített ez a szöveg, legnagyobb ajándéka az az érzés volt: mégsem vagyok teljesen értéktelen. Gyönyörű adventi olvasmány, gyönyörű karácsonyi ajándék.
Remélem, szép a hetetek, mi naponta örülünk az adventi naptárnak, a magyarországi Mikulás meg még csomagot is küldött, illatos mandulával. Drága, drága egy (?) ember! ;)
 |
| Köszönjük, te kedves subás-zsákos! :) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése