Új kapcsolat születik

Amikor elköltöztünk Magyarországról, minden felesleges sallang lemállott számomra a hazaszeretet fogalmáról. Túl a nemzeti értékek tudatosításán, az ünnepek megülésén, a megemlékezések komolyságán, az országgyűlési választások iránt érzett felelősségen, a belföldi tartalmas kirándulásokon, Budapest és a Balaton szeretetén, a tenni-segíteni-adni-visszaadni-meghálálni akaráson, túl mindezen, pőrén és maszlag nélkül ott állt e két fogalom, haza és szeretet, jobb híján összekapcsolódva, egymást el nem engedve, görcsös egymásrautaltságban, egyszerű értelmében. A hiányban fogtam meg őket, ott lehetett megtapasztalni, hogy létező párosról van szó, hogy tényleg, újra és újra össze tud szorulni a torkom, ha hazaérek abba a kisvárosba, ahol sok a repedezett járda és keskenyek az utak, ahol a mackónadrágos emberek előreköszönnek és a mosolyukon látszik az ismeretség, a közös tapasztalat, az együtt megélt emlékek ráncba érett valósága.

Hogy szeretek én hazamenni!

Amikor reggel látom a pókhálót a kertben, hogy a nagy potrohos keresztes már visszahúzódott (jobb is, szoktam gondolni), amikor a kisboltban megcsap a linóleum fáradt szaga, amikor a tóban úszom, mennyi, mennyi emlék, amikor éjjel a buli után ott kötöttünk ki és a barátnőm, az a kis hülye bolond nőszemély, egy szál bugyiban rohangált ott a horgászok nagy örömére, azon mindig el tudok mosolyodni. Meg a nagy szavak, a fejlődésről, hogy hogy haladunk, hogy van ám már új művház és szép park, és micsoda világszínvonalú strand, meg szórakozóhelyek. Meg a vonatok, először az állomás hideg kőfalai, aztán a Keleti, a nagy hangos hangár, megtöltve gyrosillattal és valami megmagyarázhatatlan eredetű bűzzel, a tévében a bemondó, hát ő semmit sem változott, csak a frizurája más, és anyukám az aktuális hírekkel, hogy gondoljak csak bele, milyen szörnyű a helyzet! Az új pap különcsége, ó, az a bolt már bezárt, tönkrement, és a fiúk, a fiúk szép lassan elkelnek, megbolondítva különleges lányok által, hála Istennek,  és már csörög is a telefon, ezernyi hívás, meghívás, találkozzunk-sétáljunk-beszélgessünk, hát hogy vagytok ott kint, milyen az élet, ugye jobb, mint itthon? Az élet egyébként nem jobb, talán könnyebb kicsit.
Amikor Kiskörén még különlegesnek hatott a német szó, amikor az uncsitesókkal stoppoltunk és loptuk a búzát, vagy a pékségből áradó illat egy egész éjszakányi hangos zene után, abból egyszerűen muszáj enni, még ha kerítést is kell mászni érte, a rendhagyó igék harmadik alakjának magolása, az már egybeforr nálam az iskolával és az atlétikaversenyek is, meg a fogklinika, milyen kedvesen bántak velem ott, és volt aki meg bunkón, most hangosan röhögök, mert vicces egy szitu volt az. A hátizsákos fiatalok, ahogy fájdalmas arccal megyünk egyre feljebb a hegyen, aztán este a közös ének, azt, azt nagyon szeretném, ha a gyerekem is átélné egyszer, és a pesszimizmus, a megmosolyognivaló szájhúzások, a nehézségek, főleg anyagi téren és nincs munka, tudom, nekünk is okozott ez néhány nehéz évet, de remélünk még mindig, a vasárnapi családi ebéd, mért mindig húslevest kértünk rántotthússal?, a gépi fagyi, meg a kínos beszélgetések a buszon, az egyetem a büszke professzorokkal (telve mindenféle komplexussal), az iskolákból áradó gyerekordítással, a toldozott-foldozott kiskertek a porcsikarózsákkal, a büdöskével, tavasszal meg a tulipánerdőkkel.

A hazaszeretetbe olvad nálam a kis cigánygyerek a második osztályból, az árva, furcsa, szeretnivaló lány a hatodikból, meg a sunyi fiú a nyolcadikból, a himnuszunk katarzisba hajló utolsó előtti dallamsora, a kókai pincebuli spontaneitása, az elkúrtuk-életérzés fájdalma, először harcosan majd belátóan. És a szüleim, a testvérem, a barátok. Emberek az utcából, a városból, a reptéren, ahol még utoljára mindig magamba szívom a magyar szavakat, a furcsa-darabos hangsúlyokkal, az elégedetlen tónusokkal. 

Tegnap vásárlás közben odajött hozzánk egy anyuka. Magyarul szólított meg bennünket, félénken, enyhe akcentussal. Ő már régen elszakadt otthonról, a gyerekei nem tudnak magyarul, nem mennénk el néha velük játszótérre, kérdezi, hogy hallják a magyar szót, úgy örülne, ha mégis megtanulnák az anyjuk anyanyelvét. Nem lehetett visszautasítani, pénteken már megyünk is egy közös nagy játékra, közben a hasamban tűzijátékot érzek, annyira felvillanyoz az új kapcsolat lehetősége, egy darabka otthon, egy talpalatnyi Magyarország itt kint, s ők még azt hiszik, mi teszünk nekik szívességet, pedig ha tudnák, milyen boldogság most ebben a szép új dologban bízni!
Olyan sok lehetőség van adni és kapni, egymást segíteni, ez újra bebizonyosodott. Nektek van már projektetek a következő néhány napra?

Gyönyörséges