Hogyan szeressek?

Szeretném átírni a szeretetről alkotott fogalmamat. Radikálisan, kegyelmet nem ismerve, csak a lényegre koncentrálva. Nem úgy akarok szeretni, ahogy jól esik, ahogy könnyű. Nem csak azt akarom szeretni, aki jó velem. Válogatás nélkül szeretnék szeretni.

Van egy gyerekeknek szóló, mégis felnőtteket tanító könyv a polcomon, gyakran előveszem. Olvasgatom, ahogy Chiara Lubich beszél a kisgyerekeknek a szeretet művészetéről. (Nem ő a könyv szerzője, a híres Fokolare mozgalom alapítójaként róla szól a kötet.) Az egyik kisgyerek megkérdezte tőle, hogyan sikerül mindenkit szeretnie. A válasz végtelenül egyszerű. Nem is hiszem, hogy a szeretet bonyolult dolgokat kívánna tőlünk: jobban vonzódik az átlátszó, trükkmentes viselkedéshez, az egyenességhez, a jóindulathoz. Szó szerint idézem Chiarát:

"Hogyan lehet mindenkit szeretni?
Tudod, hogyan? Egyszerre csak egyvalakit szeretek. most  téged szeretlek, aztán elmegyek innen Elivel, és Elit fogom szeretni, aztán lehet, hogy együtt utazom majd az autóban Orestével, és Orestét fogom szeretni. Azután vacsorázni megyek, és ott lesz Doni, akkor Donit fogom szeretni; holnap reggel pedig ismét valaki mást. Egyszerre csak egyvalakit szeretek, így tudok mindenkit szeretni."

(A szeretet-dobókocka titka, Új Város Alapítvány, 2007, 11. oldal)

Szeretném megfogadni a tanítását. Szeretek mindenkit, oké. Elsőként, aki velem van, de sosem annak kárára, aki épp nincs jelen, ezt is értem. Könnyűnek tűnik, aztán mégis. Hogy szeressem azt, aki vadonatúj terepjárójával messze a sebességhatár fölött majd' elgázol engem a babakocsival? Vagy azt, aki a férjem lelkében helyrehozhatatlan károkat tett, örökre meghatározva ezzel a bizalomról és reményről alkotott hitetlen felfogását? Vagy azt, aki betört a szüleimhez és elvitte az elektromos háztartási eszközök nagy részét? Vagy azt, aki hamis bizonyságot téve kicsalta a testvérem szerelmét, majd pillanatot sem várva lelépett az új hús szagára? Vagy magamat, aki minden rosszat megtettem már a világon?

A baj az, hogy azt hiszem, csak magamra számíthatok. Egyedül akarom megoldani a feladatot: a saját erőmből, elhatározásomból, önmagam megerőszakolásából. Elfelejtem, hogy nem kell egyedül csinálni, hogy a szeretet misztikus ereje rajtam keresztül is csak árad, ha megadom neki magam, ha igent mondok neki, ha kinyitom azt a bizonyos ajtót. És hiszem, hogy sikerülhet, nem keresek már mentségeket ("Talán kórházba siet - vele is ezt tették - nem tanították meg - nem szerették - semmije sincs - jó helyre került - nincs önbizalma - épp akkor, épp ott rosszul döntött."), csak hagyom, hogy a jóság vezessen, a megbocsátás, nem akarok a dolog mögé nézni, csak elfogadni, mosolyt csalni az arcomra és szeretni.

Ha jobb emberré akarok válni, ezen az úton kell járnom. A célra tekintve, ha megbotlom is, újraindulva. Lehámozva magamról a szenesre kormolódott, a világ által rámtukmált hamis szeretetkabátot, s megszerezni az újat, amely - bár nem oly divatos - de soha nem fog elkopni.