Neked van hobbid?

Világéletemben irtóztam ettől a kérdéstől. Olyan esetlenül hülyének éreztem, miért kellene magunkat egyetlen (vagy néhány) cselekvéssor által definiálni? Mit mond az meg rólam, hogy szeretek olvasni, kosárlabdázni? Hát nem ugyanaz, mintha filmezni és futni szeretnék? Vagy még inkább: ha festeni, divatoldalakat böngészni és észak-koreai bélyegeket gyűjteni szakadt második világháborús albumokba? Lehet, hogy azért is menekültem ettől a kérdéstől, mert nem igazán tudtam rá válaszolni. Mert annyi mindent csinálnék én szabadidőmben! Például repülnék, meg úsznék, akkor ez is a hobbim? Vagy csak olyat mondhatok, amit rendszeresen csinálok? Húha, hát ha van egy kis szabadidőm, általában megnézem a postaládámat, elolvasok egy-két blogbejegyzést, dehát ez kicsit a muszáj-kategória is.

Éveken át őrlődtem, kerestem identitásom eme eltűnt darabkáját, hogy a jó ég áldjon már meg, hát találjam már ki végre, hogy mi az én hobbim, ne csak az unalmas olvasást tudjam odavetni az oly érdeklődő embertársaimnak. (A fiúkról nem is beszélve! Hát izgalmas lehet egy olyan lány, aki lógós gatyában a nagy fordulatot várja, aki az oldalakat lapozva szinte remeg a csattanóért, a mondanivalóért, a nagy felismerésekért? Lehet, hogy igen, de nem első látásra.) Voltam én már minden: sportos, tudományos-érdeklődő, a zene megszállottja,  a hittanoslány, az elvont bakancsos és a későnérő diszkókirálynő.

Aztán egyszer csak rájöttem. Nem volt nagy pillanat, inkább csak nyugodt-őszinte. Egy dolog van, amire bármikor bárkivel kapható vagyok: egy jó beszélgetésre. Engem érdekel a másik, lenyűgöz a nézőpont változékonysága, a szavak tekergőzése, a humorérzékek összetalálkozása. Szeretek beszélgetni, komoly és komolytalan témákról, élőben, szkájpon, telefonon, levélben. Kenyerem a lelkizés, az ugratás, az élménymegosztás, a támogatás, a lebeszélés, a pletyka csak félig, hallani érdekes, továbbadni nem szeretem. Még a kétévesemmel is jó beszélgetni, akinek a kutyus és tutusz egyremegy, és aki mégis olyan mélységeiben és kedves összefüggéseiben látja az őt körülölelő világot.

A férfiak valahogy mások, belőlük nem jön annyira a szó, nekik támogatásra, néha szelíd erőszakosságra van szükségük, hogy megnyíljanak, de a párkapcsolat arra is jó, hogy segítsük őket a kommunikáció e rögös útján. Tegnap este bántott pár dolog. Anyagi problémánk adódott; a gyermeket megcsípte valami borzadály, és olyan csúnya már a csípés helye, hogy a  lyme-kór gyanúja is felvetődött bennünk; a szombati nagyvendégségre még nagyon sok mindent el kell intéznünk, s ez nyomasztóan hat ránk; a szakmai fejlődésünk pedig inkább lefelé ível. A férjem kezdeményezettt lefekvés előtt egy kibeszélést (mily tanulékony is az ember!), és ahogy sorra vettük a problémákat, és a lehetséges megoldásokat, olyan nyugalom szállt meg, annyi sokat segített-jelentett minden egyes kimondott, átgondolt és talán átgondolatlan szó! Én arra buzdítok mindenkit, a problémákat ne hordozza magában, beszélje ki magából, még ha szégyenteljesnek érzi is, vagy bagatellnek. Kimondva minden egyszerűbb, kisebb, áttetszőbb. És egyik legnagyobb kiváltságunk, emberi létünk meghatározója, a beszéd ilyen magas szintű művelése ne legyen csupán barbarizmus melegágya: segítse a gyógyulást, a lelki jólétet, erősítse a kapcsolatokat.

Néhány éve láttam egy dokumentumfilmet, azt boncolgatták benne, miért halnak hamarabb a férfiak a nőknél. (A referenciaterület Románia volt, gőzöm sincs, miért.) A válasz első két pontja sablonosnak tűnt: mert több fizikai munkát végeznek a nőknél és mert többet isznak. A harmadik pont, na az volt igazán érdekes. Az alacsonyabb átlagéletkor oka az is, hogy kevésbé beszélik meg problémáikat, mint a nők. Inkább magukban hordozzák, büszkeségüktől megvakítva egyedül akarják megoldani azokat, és közben elfelejtik a tényt, mily emésztőek és önpusztítóak tudnak lenni a ki nem mondott gondok. Látva e műsort, és saját tapasztalataim alapján is azt kell mondanom: a nőknek ilyen szempontból is nagy a felelőssége. Mivel az érzelmi intelligencia dolgában jobban állunk, nekünk kell ügyelni arra, hogy az ilyen beszélgetések ne maradjanak el. Nekünk kell kezdeményezni, találgatni, nem annyiban hagyni, megnyugtatni.

Az én hobbim: a beszélgetés. De szeretek még olvasni, kosárlabdázni, kávézni, teázni, biciklizni, úszni, sorozatot nézni, kirándulni, játszani és netezni is.

Vajon Ő is a hobbim?