Néhány szó a felelősségről

Van egy nagyon jó barátnőm, aki évekkel ezelőtt egy igen gazdag országba költözött, s azóta már egyetemre is felvették, szociológiát tanul. Vele szoktunk mélyen szántó eszmecseréket folytatni gazdagságról, szegénységről, fogyasztói társadalomról és a kapitalizmusról. Elkeserítő igazságtalanság, milyen különbségek vannak az emberi életek között: sokan napról-napra élnek, hogy néhány kevesek luxusyachton szürcsöljék a jéghideg koktélt, fűszoknyás mixerlányok társaságában. Míg a leggazdagabb országokban magas életszínvonalon viszik hétköznapjaikat a nyugdíjasok (magas a nyugdíjuk, szórakozni, sportolni járnak, és évente többször nyaralnak), addig máshol örülnek, ha a kis lábas babfőzelék elkészül ebédre és akad valamennyi gyújtós a nagy hidegben. (És van, ahol még ez sincs meg, sajnos.)

A beszélgetéseinkből értettem meg az egyik legfontosabb elvet, ami egy békésebb, boldogabb jövő felé irányítaná a világ vezetőit: fel kell ismernünk, hogy a szegények felzárkóztatása a gazdagok feladata. Hogy miért? Könnyen azt gondolhatjuk, a világ által belénktáplált igazságérzetünk alapján, hogy ha valaki nehéz helyzetbe kerül, oldja meg, emelkedjék ki belőle, találjon olyan utakat, melyek megerősítik, és a jobb élet felé viszik. De ez egy ember esetében sem megoldható, hiszen az elesetteknek mindig szüksége van a külső segítségre (egy megértő szóra, egy adományra, szellemi támogatásra stb.), hogy tovább tudjanak lépni. S milyen igaz ez egy egész országra! A szegény országok annyira mélyre süppedtek a világgazdaság ingoványos talajában, hogy örülnek, ha energiájuk marad a folyton kilyukadó úszógumi foltozgatására. Önerejükből egyszerűen képtelenek gazdagabbá válni, fejlődni. A gazdag országok kutyakötelessége, hogy segítsék őket. S ugyanígy van ez az emberekkel is. Elégedett vagy az életeddel? Mindened megvan? Család, egészség, anyagiak? Barátságok, szeretet? Igen? Akkor nem szabad hátradőlni és ellustulni a megszerzett boldogság felett, hanem adni kell: rengeteg, rengeteg az olyan szerencsétlenebb sorsú ember, akin segíteni lehet. Akár így, akár úgy.

Én elhatároztam, hogy minél több embernek szeretnék segíteni. Örülnék, ha mások is velem tartanának, akár olyanok is, akik a blogomon keresztül "ismernek" engem. A segítségnyújtás képességéhez szerintem két dolgot kell elsajátítanunk:
1. Meg kell találnunk a saját boldogságunkat, és ezt csak hálatelt szívvel lehet elérni. (Erről már írtam, itt.)
2. Túl kell lépni előítéleteinken és el kell fogadnunk, hogy megfelelő családi háttér nélkül az emberek mindenféle lelki sebeket gyűjtögetnek össze az évek során, és valahol senki sem hibás azért, amilyen ember lett. (Tudom-tudom, azért mégis felelősek vagyunk döntéseinkért, de sokkal könnyebben megértjük az embereket, ha megnézzük, honnan származnak. S ha ezt megtesszük, talán azonnal meg is értjük, miért lettek olyanok, amilyenek.)

Ha e két dolog megvan bennünk, nem is lesz olyan nehéz ez a jótevősdi. Csak körül kell nézni, és ezernyi lehetőség fog hirtelen az utunkba kerülni: a szomszéd néni olyan nehezen jár, biztos örülne, ha bevásárolnék neki; unokatesómék annyira szeretnének egy babát, de nem jön össze nekik, keresek nekik egy jó nőgyógyászt és ha kell, ki is fizetem a vizitdíjat, de ha ezt nem tudom megtenni, gyűjthetek a családban is e nemes célra; az utcában lakik egy nagyon szegény család, a gyerekek állandóan koszosak, néha áthívom magunkhoz őket és könyvet ajándékozok nekik. Szerencsére (vagy sajnos?) olyan sok jót lehet tenni másokkal!

Az én új projektem tegnap jött velem szembe. A gyermekünket egy olyan óvodába vették fel, ami finoman szólva sem a legjobbnak mondott oktatási intézmény. A bajt csak tetézi, hogy még a környék is szörnyű. Ez a városrész egy gyáróriás munkásainak ad otthont, irdatlan paneltömbökben. Az emberek fáradtak, közömbösek, a gyerekekre már nem jut sem idejük, sem energiájuk. Mikor tegnap ezt megtudtam, először elkeseredtem, de aztán megnyugodtam, s ma már szinte boldogan ébredtem: itt aztán annyi lehetőség lesz jót tenni, segíteni!  Szép játékokat, könyveket ajándékozhatok majd az intézménynek; a megfáradt óvónéniknek dicséretet, odafigyelést, aktív szülőként segítséget adhatok; a gyerekeknek alternatív programot szervezhetek, pl. kézműveskedést, színházlátogatást vagy túrát. Ó, most azt kívánom, bárcsak sikerülne ennyi mindent megvalósítani és ezzel is támogatni a helyi lurkókat. (És szegény szüleiket.)

Most lelkes vagyok, és szeretnék az is maradni.  Annyi szeretetet és jót kaptam életem során, hogy köteles vagyok továbbspriccelni ezt a meleg sugarat. Nem csak a családomban vagy a barátaimnak: mindenkinek, akinek szüksége van rá. És hát kinek ne lenne?

A szomszéd néni ajándéka - hát nem gyönyörű? :)