Valahol megfogta ő a lényeget, a társadalmat mozgató erők nyomógombját: aki szép, annak tényleg könnyebb. Vágyakozó tekintetek kísérik az utcán, könnyebben felfelé kanyarodik az a négyötöd, több mosolyt-udvariasságot-megbecsülést-dicséretet kap úton-útfélen, mint kevésbé szép társai. Megjegyzik az arcát, az illatát, alakja vonalát, a mozgása különlegességeit, sőt, ami furcsa, még a szavait is. Fontos a véleménye, meg akarnak felelni neki, benne szeretnének maradni lyukasszita emlékeiben, ha csak pár képkocka erejéig, akkor is. Már-már odáig jutok a felsorolásomban, hogy beismerjem: a szépség hatalom. (Emlékszem, még a tanárképzésen is tanítják, a szép gyerekek a pedagógusokra is hatással vannak: nehezebben szidják le, büntetik meg őket, szívesebben adnak jobb jegyeket nekik, az angyali archoz tudattalanul is angyali lelket vélnek kapcsolódni. Szemét egy dolog ez, és hát mégis így van, emlékszem én is, tanárként néha küzdenem kellett ellene.)
Igazságtalanságból jut bőven mindenkinek, és még ez is! Mást sem akarunk, csak szeretve lenni, elfogadtatni magunkat, és itt ez az orbitális nagy szívás, hogy valamit nem tudunk befolyásolni, hogy ha meggebedünk is, a vonásainkon, a hajunk minőségén, a szánk ívén, a bőrünk csatakosságán, a szemünk jelentéktelenségén nem tudunk változtatni. Hihetetlen energiaráfordítással persze elérhetünk kisebb-nagyobb sikereket, optikai csalással működő huncut kis eredményeket, de ennyi. Jobb is, ha megpróbáljuk elfogadni magunkat (erről még annyit, de annyit szeretnék írni!). (Ha meg nem megy, marad a plasztika, de erről Csernus doktor sokkal jobb dolgokat mond nálam.)
Na, mindezzel a masszával kapcsolatban csak annyit szerettem volna megosztani veletek, hogy ma reggel, ahogy a gyerekemet öltöztettem, hirtelen belémnyilallt egy kis rosszérzés (egy állhatatos kérdésecske formájában), és azóta is gondolkodóba ejt.
Van-e a dicséretnek határa?
Én egy önbizalommal bíró, önmagával elégedett, jól szeretett, jó embert szeretnék nevelni, nem egy szépséges szörnyet, aki külsejét használva ér el eredményeket, tesz rosszat másokkal. Nem akarom, hogy az óvodában magát higgye a legszebbnek (hogy egyáltalán gondolkozzon ilyenen), hogy olyan természetesnek vegye a dicsérő szavakat, mint a napi rutin elengedhetetlen darabjait. Nem akarom, hogy a külső domináljon a világképében, az emberek osztályozásában, a jó és a rossz megítélésében, a jóérzés kiváltójában. Nem akarom, hogy beképzelt legyen, hogy mást ne írjak. Szívesen dicsérem, nem esik nehezemre, hiszen tényleg olyan édes-szép gyerek, inkább a belső dolgok miatt méltatnám, de napjában rengetegszer kicsúszik a számon, nem tehetek róla, hogy milyen gyönyörűnek tartom a szemét-száját-kisformáját-mindenét. Az apját is szoktam biztatni, hogy bókoljon neki (Apa szeress, apa dicsérj! - olvastad már?), de mostantól figyelnem kell. A belső szépséggel legyen tisztában, arra figyeljen, azt építgesse magában, annak örüljön, ha azt dicsérik. És így is szeretni fogják - máshogy, őszintén, mélyebben, mint ha külsejére gondolnának.
Mikor még a hasamban volt, viccelődtünk a barátnőmmel: nevetve mondtuk (magunkban persze halál komolyan), hogy béke Nobel-díjast nevelünk belőle, egy tiszta-szép lelket, egy jó embert. Nem lenne szabad erről elfeledkeznem: ahogy játszom vele, ahogy beszélgetünk, annyit adhatok a kis szívének. Biztatást, örömet, fogékonyságot a jószándékra, a segítségre. Vénásan adagolhatom be neki az empátiát, az elfogadást, a mindenkit-szeretést, a megítélés elítélését, a rossz (és nem az ember) elutasítását. Hatalmas nagy felelősség ez, és boldogság is. És néha azért megengedek magamnak majd egy kis luxust is: egy agyonölelő-csókolgató-megnyomorgató szépségétméltató anyabirkózást, vagy csak egy szimpla rácsodálkozást, milyen szép lett ez a gyerek.
 |
| Virágot a virágtól |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése