Nincs bennem elég fájdalom?

Mindenekelőtt szeretnék valamit leszögezni: amit itt művelek a blogomon, az nem szépirodalom. Nem szánom annak, sosem ringatnám magam abba az álomba, hogy ez az. A szavaim sablonosak, a mélységnek még tetejét sem érintik, a nagy megsejtett igazságoknak csupán leheletét érzékeltetik. És ez jól van így, mert már látom, hogy nem is célom az írás maga. Én emberekhez szeretnék elérni. Gondolatokat szeretnék kicsikarni, az önhittség és megmondás legcsekélyebb szele nélkül. A jót, a segítő szándékot szeretném elvinni a fáradt agyakba, a megbántott szívekbe.
 
Hogy nincs bennem elég fájdalom, senki se higgye el! Ó, boldog családban felnőni, szeretve lenni, az a minden, annál nem is kell több, azt gondolhatjátok. És így is van, nem cáfolom, a rámrakott páncélruha tényleg jól véd. Mégis, sikerült annyi negatív érzést, félelmet, szorongást, megkötő fájdalomrészecskét magamba építeni a tapasztalatok, az út során, hogy az számomra is hihetetlen: honnan tudtam ennyi rosszat beszippantani? Ha a világ működésére, az emberi kapcsolatokra gondolok, a szomorúság testes burája ereszkedik a fejemre, mint lelki fodrászszalonban, és sírhatnékom támad (nem, nem szoktam sírni mégsem), hogy juthattunk ide? Miért bántjuk egymást? Miért vezet minket ilyen buzgó önzés, miért helyezzük magunkat előbbre másoknál? Mire fel ez a nagy felhajtás? Miért jó ezt a röpke pár évtizedet így leélnünk? Miért nem töltjük meg színtiszta értelemmel? Miért nem fogalmazunk meg nemes célokat, miért hajt minket a gyors kielégülés iránti vágy, miért engedjük, hogy a türelmetlenség frusztráló parancsszavai irányítsák tetteinket? Ebbe bele lehet fáradni. Rosszabb, mint az állandó hajtás, a monoton munka. Elfelejtettünk már örülni? Nem tudunk úgy jót beszélgetni, hogy közben nem másokat szidunk? Ez pszichológia vajon, vagy inkább rosszindulat?

Egyetemistaként megszólított az utcán egy vörös hajú lány, aki bibliaórákat tartott a saját lakásán. Ő úgy beszélt a világról, mint a szeretet káoszáról. Ha rend lenne a szeretetben, mondta, rend lenne a szívekben is. A káoszban viszont eltolódnak a hangsúlyok (ezt már én mondom): nem bántom én az embert, tudom, hogy szeretetet szeretne adni, csak éppen a kis cseppecskék sosem jó helyre esnek, a befogadó tömör anyag, a pohár helyett, inkább a földre toccsannak, és fájdalmas űrt hagyva maguk után, elpárolognak. Várnánk a szüleinktől, csak sokszor nem jól vagy egyáltalán nem adják, aztán megtanulva ezt a bágyadt, önzés által vezérelt szeretettechnikát, már mi sem úgy működünk, ahogy kellene. Ha nem lenne káosz a szeretetben (anyám, hányadszorra írom le ezt a szót!), nagyon sok rossz dolgot tudnánk megúszni, sőt, az összeset. Nem lenne bántás, megbántás, szorongás, sértődés, önbizalomhiány, lelki és fizikai fájdalom, bizonyítási vágy, önértékelési zavarok, irigység, kishitűség, rosszindulatú pletyka, vita, harag, elfordulás, kihasználás, revans, promiszkuitás, és a végtelen magány.

Én most tanulom a jó szeretetet. A gyerekem tanít rá, meg a körülöttem lévők, a barátnők a fájdalmas tapasztalatukkal. A kiélt arcú lányok a buszon, a megtört férfiak a munkásszállón, a vicsormosolyú szőke nő a választási plakáton, a könyörgő szemével: „akarom én ezt egyáltalán?” Van bennem fájdalom, épp elég, hogy írjak ilyenekről egy nyilvános felületen, s épp kevés, hogy túlságosan misztikus legyek. Nem is akarnék ilyet, nem férne be az ars poeticámba, a lelkiismeretem kivetné magából. Elfogadni szeretnék, erről mesélni nektek, idetévedő vagy tudatosan idelátogató olvasóknak, és elfogadtatni. Magamat és minden embert minden emberrel. Nem a leplet akarom lerántani, hanem megölelni azt az embert, akiről a leplet lerántották.