A véget nem érő lista

Eltelt egy-két hónap a blog megkezdése óta. Nem dicsekedhetem nagy olvasótáborral, jobbára magamnak és néhány lelkes, kedves személynek gépelem a sorokat, rögzítem megjavulásom történetét. Nem akarom, hogy bármelyik bejegyzésem öncélú legyen, adni szeretnék: gondolatokat, ötleteket, motivációt, hogy mások is velem tartsanak ezen a nehéz úton. 

Ahogy már írtam, először magamban és magam körül, a legszűkebb személyi körben szeretnék rendet rakni. Az írások során rájöttem: a szüleimmel akkor teszem a legjobbat, ha hibáikat elnézve tisztelem őket, és ahol tudok, segítek nekik: anyagilag, a tevékenységeikben, s ha igénylik: lelkileg. A testvéremmel elnézőnek, türelmesnek, elfogadónak és szeretetteljesnek kell lennem, nehéz helyzetben van, támogatásra szorul. Ha kéri, segítek a döntéshozatalban, ha nem, erőt veszek magamon és befogom a számat: hadd döntsön végre úgy, hogy nem ismeri a véleményemet. Csak magára hallgatva, befolyásolás nélkül.

A férjem akkor a legboldogabb, ha odafigyelek rá: fontos, hogy naponta többször odalépjek hozzá, átöleljem, megsimogassam, s mivel nekem nem elsődleges szükségletem a testi érintés, erre tudatosan oda kell figyelnem. (És működik, még ha oly direktnek is érződik ez így leírva!) Napi egy apróság (a kedvence ebédre, egy közös drukkolás a vízilabdásoknak, egy kis feladat átvállalása - pl. "majd én kiviszem a szemetet", egy jó beszélgetés a munkahelyi gondokról stb.), és jóleső érzéssel tudunk este lefeküdni: működik a kapcsolatunk.

És végül: a gyermek. Ő akkor boldog, ha játszunk vele. Nem is kér mást, mégis, néha olyan nehéz leülni hozzá a szőnyegre, és kitalálni valami bolondságot. Ma például teadélutánt tartottunk az ütött-kopott műanyag lovainak, nagyon szürreális szeánsz volt...

Az emberekkel nagyon sok jót lehet tenni. A legnagyobb jótétemény, az adás esszenciája szerintem: ha elsőként megtanítjuk őket hálásnak lenni. Nem tud boldog lenni az, aki képtelen észrevenni, mennyi mindene van. Ha megtanulunk hálát érezni a szívünkben a családtagjainkért, a körülöttünk lévő emberekért, barátokért, a nagy beszélgetésekért, egy jó viccért-nevetésért, a dicséretekért, a testünkért, az eszünkért, az  elért eredményeinkért, a közös játékért, a szerelemért, ezért a csodálatos világért, akkor boldogabb emberek lehetünk, olyanok, akik másoknak is könnyebben tudnak segíteni.

Gyerekként ámulva-csodálva pásztáztam az égen a repülőket, soha nem gondoltam volna, hogy valaha is felszállhatok egyre. Ma már a világ egyik legtermészetesebb dolga, hogy azzal utazunk - messzire kerültünk otthonról, így tartjuk a kapcsolatot szeretteinkkel. És alig jut eszembe, hogy milyen boldog lenne ezért a kicsi E., vagyis én gyermekkoromban. Ha mondjuk akkor valaki a fülembe súgta volna, hogy még sokszor fogok repülni, biztos majd kiugrott volna a szívem örömömben, a távoli, sokat ígérő kékégi utazás gondolatától is! Ilyen nehéz lenne észrevenni az ajándékokat? A jót könnyű megszokni, mondják. És igaz is. Ha bármelyik ujjunk megsebesül és ezért nehezebben tudjuk használni, máris érezzük a hiányát. Annak a kis ujjacskának, ami egész testünk egy hihetetlenül kis darabját jelenti, hirtelen hogy felértékelődik a szerepe szemünkben!

Javulásom útján az első feladatnak ezt tartom: megtanulni hálásnak lenni, felismerni életem adományait és másokat is arra ösztönözni, találják meg a jó dolgokat az életükben és mondjanak köszönetet értük. Ha erre képesek leszünk: akkor már kérhetünk új dolgokat, s az elégedettség fog továbbvinni utunkon, nem a folyton kielégítetlen, üres szívünk.

A mai napon ezekért vagyok hálás:
- a reggeli csésze kávémért, melyet még a gyermek ébredése előtt, nyugodtan tudtam meginni
- a tegnapi strandon készült fotókért
- a már említett lovacskás teadélutánért
- hogy biciklivel mentünk ma a boltba
- hogy elvégeztem egy régóta elodázott házimunkát
- hogy nemsokára hazaér a férjem
- ezért a bejegyzésért, hogy mindezt leírhattam nektek

Te miért vagy hálás a mai napon?

Éljen a hőség! :)